Rég nem vagy itt, de még mindig a múltban élek…

Próbálom magam összehúzni az ágyon, mint egy kisgyerek, úgy kuporgok. Mintha így megóvhatnám magam az emlékektől, mintha így nem érhetne semmi rossz. Mintha így megszűnhetne végre az az ezeréves fájdalom, és nem hasítana tőrként szívembe az emléked.

Még most is tisztán látom, ahogy a lábaimra fekszel és csak szorítasz magadhoz. Még szinte érzem az érintéseid, és a hangod sem fakult meg a fejemben. Emlékszem a vasárnapi ebédet követő összebújós pihenésekre. Emlékszem, hogy sokszor nem mertem elaludni, mert tudtam, hogy hamarosan indulnod kell. Inkább csak néztem, ahogy pihensz. Tavaly ilyenkor szerelemmel takaróztam, most pedig mintha hűvös fájdalommal borítana be a hiányod.

Néha, ha behunyom a szemem, még látom magam előtt az üzeneteid, amik mind arról szóltak, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Még hallom a hangod, emlékszem, hogyan becéztél, és kivételes alkalmakkor érezni vélem, ahogy átkarolsz. Még mindig a múltban élek. A múltban, ami a jelenünk is lehetne, ha te nem választottál volna másik utat. Tudom, hogy nem könnyű velem élni, és te is tudod, hányszor bántottál akaratodon kívül semmiségekért. Mégsem tudlak gyűlölni, mert minden fájdalmat felülírt a szerelmed.

Most újra ősz van, de ha körbenézek az udvaron, már nem vagy ott.

Újra ősz van, de már nem ölelsz át hajnalban, ha fázom, és nem szervezzük együtt lázasan a következő kirándulásunkat. Már nem nevetünk együtt azon, hogy te mindenféle gombát ismersz, én pedig egyet sem. Már nem vezetsz helyettem, ha fáradt vagyok. Már nem állsz a konyhában esténként meglepetés vacsit főzve, és nem kopogsz be váratlanul az ajtómon egy hétköznap reggelen. Nem riadok mosolyogva a pár órás álmomból az üzenetedre, és nincs bennem az a megnyugtató tudat, hogy bármi történjék, este hívsz, és elfeledteted velem a világ gondjait.

Tudod, mióta elmentél, sok időm volt gondolkozni azon, vajon mit is sajnálok igazából. Sajnálom, hogy nem lehetek veled. Sajnálom, hogy nem volt elég alkalmam megmutatni, bizonyítani, ki is voltál te az én életemben. Sajnálom, hogy a háborút választottad a szerelmünk helyett, de hiába szakad bele a szívem, én is ezt tettem volna.

Sajnálom, hogy rettegésben kell élned, és önző módon sajnálom azt is, hogy hiába kérsz, nem tudok továbblépni, inkább veled együtt rettegek és várom a csodát tehetetlenül. Sajnálom, hogy nincs alkalmam éjjelente a rémálmodból ébreszteni és megnyugtatni, hogy jó helyen vagy. Sajnálom, hogy nem tudunk már hinni a szerelmünkben akkor sem, ha mindkettőnk szíve belesajdul.

Forrás: Unsplash

Ott bujkál a rettegés minden gondolatunk mögött. Befúrja magát a bőrünk alá, ott csörgedezik a vérünkben. Te az életedért imádkozol minden nap, én pedig azért, hogy élj és hadd lássalak még legalább egyszer. Mindezt egymástól már minden létező módon elvágva, csak a megérzéseinkre hagyatkozva. Kétségek között, örökké, mégis magabiztosan – mert tudom és érzem, hogy a mi szerelmünk nem múlhat csak így el.

Újra ősz van.

Az útmenti rózsák úgy hullajtják szirmaikat, mint mindig, a fák levelei úgy váltanak színt, ahogy ezelőtt. A naplementék hűvösek és magányosak, az éjszakák csöndjében csak a magány ölel magához. A reggelekben nincs boldogság, amit körbelenghetne a kávé illata. A nappalokban nincs szerelem, nincs vágyakozás, ami eloszlathatná a mindennapok szürkeségét. Szomorú, hogy minden ugyanaz, az élet nem állt meg, de te mégsem vagy sehol. Így az én világom egy helyben áll, mozdulatlanul. Mozdulatlanul, mint valami ócska, berozsdált gépezet, ami arra vár, hogy újraélesszék.

Nyitókép: Unsplash

Sales munkatársat keresünk az IgaziNő csapatába!

Releváns munkatapasztalat előny, de nem elvárás. Olyan kollégát keresünk, aki ugyanannyira beleteszi szívét-lelkét a feladatába, ahogy azt mi magunk is tesszük. Jelentkezz: info@igazino.hu