Sosem ütsz, de a szavaid durvábbak az öklödnél…

Egy fél életnyi év alatt sem sikerült rájönnöm, mi a nagyobb, illetve az egyetlen igazság: hogy az emberek változnak, vagy az, hogy nem. Arra azonban igen, hogy te nem fogsz. Nincs az a mennyiségű meleg dorombolás, minőségi idő, gyöngéd tanítás és jó szó, ami elérne ahhoz az énedhez, amelyiket olyannyira ki akartam gyomlálni belőled.

Az én kudarcom – vádoltam magam újra és újra -, hogy ehhez sem voltam elég. Hogy túlságosan akartam, vagy nem akartam eléggé, nem elégszer, nem a megfelelő módszerekkel és időzítéssel, vagy mindez egyszerre, már sosem fog kiderülni.

Én nem ilyen vagyok, nem érthetem hát.

Menetrendszerűen előbújik belőled valaki, akit sosem választottam volna társamul. Olyankor, amikor átkapcsolsz űzött vad üzemmódba, mindent elfelejtesz. Nekem és Istennek tett ígéreted és azt, hogy ki is vagy valójában. Fékezhetetlen neurokémiai folyamat? Lesz*rom, ha az, szelídítsd meg, iktasd ki, pszichoanalizáltass, vagy egyenesen ördögűzz, bánom is én! Én csak a kezes bárányból kérek, a türelmes és tökös férfiból, a gyermeke kedvéért minden további nélkül kúszó-mászó-nyerítő apából.

Az esküvői fogadalmunk „rosszban” része nem az ilyen esetekre vonatkozott, nem a destruktív alteregód tolerálására esküdtem fel. És én nem a jó asszony vagyok, aki mindent megbocsát…

Forrás: Unsplash

De mi van akkor, ha az ok, az viszont én vagyok?

Én idézlek meg, én váltom ki, én teremtem a szörnyet a puszta létezésemmel? Nem, nem és nem, mondod te. Én már semmit sem tudok, mondom én. Faltól falig élünk. Elérjük, de mindig visszapattanunk. Lebontanám, jaj, de lebontanám, de eszköztelen vagyok!

Egyetlen választást hagytál: csendben tűrni, amikor kell. De azt én nem akarok, mert az ellentmond mindannak, amiben hiszek: hogy elég csak szeretni. Elballagjak hát csendben, hátha ezzel helyet csinálok valakinek, aki még nálam is jobban ért téged és aki bölcsebben tudja majd művelni ezt a kapcsolatosdit? Vagy várjam ki, mi lakozik még benned, hátha meglepsz? Mint annyiszor már…

Soha nem emelnél kezet rám. Csakhogy a legnagyobb gyomrosok nem ököllel vitetnek be. És én nehezen forrok össze… Ülök elcsendesedés után a máskor olyannyira imádott, most viszont elátkozottnak ható Balaton partján és bámultam a csillagokat. Dúlva-fúlva-belekeseredve, imádkozva egy, csak egyetlenegy hullócsillagért. Tudnám, mit kívánjak. De helyette csak a Göncölszekér néz vissza rám hívogatóan. Egy jegyet kérek, csak oda.

Mórocz-Laczó Adrienn novellája

Nyitókép: Unsplash