Válás után egy magányos karácsony újjászületés is lehet…

2022-12-23 Juhász Béla Esszencia

Beleveszek a hóval fedett hegyek látványába. Régóta vágytam erre, hogy az ünnepeket egy erdei házban töltsem, távol a világ zajától és az ünnepi forgatagba beleszédült tömegtől.

Akkor úgy terveztem, nem leszek egyedül, most mégis örülök, hogy magam vagyok. Szeretem a hideget, ami bizsergeti a bőröm és hűvös ujjaival emlékeztet arra, hogy ne vegyem természetesnek a modern világ nyújtotta kényelmet.

Ha van Teremtő, ilyenkor közelebb érzem magamhoz, mint bármikor. Vallásosnak neveltek, de nem igazán gyakorlom. A hittel teli élet néha nehezebb, mint gondoljuk, legalábbis nekem az. Olyan, mintha állandóan figyelnének, s ha helytelenül cselekszem, szinte hallom, ahogy serceg a tinta a papíron, amire lejegyzik a tetteimet.

Közeleg az ünnep, de én mégis a magányt választottam.

Nehéz év volt, amit magam mögött hagyok. A válásom óta ez lesz a második karácsonyom. Az első is megviselt, de ez még nehezebbnek ígérkezik. A munka is végleg kiszipolyozta minden csepp erőmet. Ki akartam hagyni a karácsonyi céges bulit, de a munkatársaim olyanok, mint a második családom. Sose mondták, de tudták, min megyek keresztül, kimondatlanul is mellettem álltak. Nem akartam hálátlannak vagy érdektelennek tűnni feléjük, így elmentem.

Jó hangulatban telt, bár kicsit félrehúzódtam, ekkor lépett mellém az egyik fiatal srác. Sose értettem, hogy miért nálunk melózik, miközben az apja cégénél is dolgozhatna. Neki is megvan a saját keresztje… Sokat beszélgettünk, és volt bennem annyi ital, hogy elmondtam, mennyire jó lenne egy kis magány egy olyan helyen, ahol most vagyok. Azt hittem, gúnyosan nevet rajtam, de mosolyogva így szólt: – Miért nem szóltál hamarabb?!

Másnap a kezembe nyomta a ház kulcsait egy kéréssel, hogy varázsoljak meleget, mert a szilveszteri bulit itt akarja tartani. Hihetetlen, hogy néha honnan kapunk segítséget.

Forrás: Unsplash

Sokan rosszallóan néztek rám, amikor elmondtam, hol készülök tölteni az ünnepet. Akiknek jelentek valamit, megértették, hogy ez kell most nekem, másoknak pedig nem tartozom magyarázattal. Hihetetlen az a béke és nyugalom, ami itt várt. Egyedül vagyok, talán félhetnék, de még sosem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint az elmúlt pár nap során. Itt már nem bújhatok el a gondolataim elől és nem temetkezhetek a munkába. Most végleg szembe kell néznem magammal. A kudarcokkal, a fájdalmakkal, amik eddig szép lassan felemésztettek, mert engedtem… Eddig elrohantam előlük, hazudtam magamnak, hogy túl vagyok rajtuk, pedig még korántsem.

De már nem menekülök.

Hagyom, hogy átjárjon minden egyes csalódás, bukás, szakítás fájdalma. Akarom, hogy tisztára égessenek, majd elengedem őket. Talán ezért is jobb most kint a tornácon állni és tekintetemmel kísérni, ahogy a sápadt, téli nap a látóhatár mögé süllyed. A távolban felgyúlnak a völgyben megbújó kicsiny falu fényei, mégsem vagyok annyira egyedül itt, a hegyek között – csak annyira, amennyire kell. A mélykékből feketébe váltó égbolton feltűnnek az első csillagok. Már látszik a leheletem, kezd csípőssé válni a levegő. Legalább ez hűti a lelkemet mardosó lángokat, amiket a bűntudat és a megbánás csihol egyre magasabb hőfokra.

Úgy érzem, félúton járok az életemben, és ideje elengednem jó pár dolgot, amit nem cipelhetek tovább. Még nem a B oldal forog, de az A oldal vége felé közelítek. Nem szabadulhatok meg mindentől, ez nem így működik, de a felesleget nem viszem tovább. Amit viszont igen, arra újra fel kell építenem az életemet. Mindent már nem érhetek el, ahhoz már „öreg” vagyok, de ha jól döntök, merre tovább, akkor még bármi lehetek.

Ideje tennem a tűzre, bemegyek a házba és magamra zárom az ajtót. Ha akarna, se tudna elérni senki – itt nincs térerő, se net, csak a mindent átjáró csend, amiből sokat lehet tanulni. Élvezni akarom ezt a pár napot. Ennyi időm van, hogy lássam, merre folytatom tovább. Életemben először a kezembe veszem a sorsom.

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Unsplash