Most, hogy végre elmenekült belőlem a másik énem, aki tagadta a valóságot és minden egyes szalmaszálba erősen belekapaszkodva akart ráébreszteni, mi ketten egyek vagyunk, és egyszerűen nem élhetünk egymás nélkül, már el merem mondani egyenes gerinccel, büszkén, felvállalva a világ előtt, hogy szerettelek. Szerettem a macska-egér harcokat, szerettem az éjszakai, semmiből érkező telefonhívásokat, szerettem küzdeni azért, hogy hagyd már magad úgy igazán szeretni végre. Úgy, ahogy jó eséllyel sosem szerettek ebben az életben, nem mint lány a fiút, hanem mint nő a férfit. Igazán.

Szerettem még sírni is

Szerettem mennyből a földi pokolba zuhanni, és szerettem a megszokott megsemmisülésből főnixként támadni fel a szavaidtól. Olyan közel éreztelek magamhoz, hogy a szívemben dobogtak a gondolataid, hogy a lelkemben lüktetett a te lelked, ha fájtam neked. Ha fájt a létem, vagy épp a nem létem. Ha fájt a hiányérzet, a kitöltetlen űr, vagy épp az fájt, hogy tudtad, nem érdemlem azt a temérdek hazugságot, amit kapok tőled. De talán elnyomtad magadban az egészet azzal, hogy egyedül az én hibám, hogy megannyi színjáték és holtidő után is hiszek benned.

Csodálatos lehettél volna…

De csak notórius hazudozó voltál, aki tökéletesnek tettette magát, aztán ha a terhei súlya alatt néhanapján mégis összeomlott, pontosan tudta, hogy a legnagyobb titokban, az éj leple alatt vigaszt talál a karjaimban. Kiszipolyoztál, én pedig az utolsó falatokat is odaadtam a tulajdon testemből, hogy töltekezhess, hogy bízz bennem, hogy láss kristálytisztán, hogy legyél végre valóban erős, testileg-lelkileg egyaránt. Véges-végig hittem, hogy nem hiába áldozom fel érted mindenem, mert ahogy összeomlasz, úgy ismered majd be egy szép napon, hogy nem tudsz élni nélkülem. Hatalmas szavak, hihetetlen csoda egy ilyen korcs világban. Elképzelhetetlen, mégis szép álom egy olyan embertől, amilyen te voltál. Aki dobálózott mindennel, ami szép volt, csak hogy leplezze lelke valódi ürességét.

De én hittem

Olyannyira hittem, hogy az életemet tettem volna fel kettőnk szerelmére. Úgy rendeltem magam teljesen alá neked, hogy észre sem vettem. Úgy hagytam a tömény cigarettafüstöt az agyamba férkőzni nap mint nap, hogy már a dohány szaga sem riasztott. Csak menekültem a boldognak hazudott, mámoros estékbe. Az alkohol úgy csordogált ereimben éjjelente, mintha csak vér lett volna. Ez éltetett, így volt elviselhetőbb a hiányod. Mert annyira akartam hinni benned. Annyira akartam hinni kettőnkben, hogy már saját magam is meghazudtoltam, elvesztem a valóság és illúziók vékony határán. Annyira gyáva voltam szembenézni egy esetleg számomra nem tetsző valósággal, hogy bármire kész voltam, hogy az elképzelt jövőnk édes képei között álmodozhassak kettőnkről tovább.

És bár a hazugságok között is képes voltam boldognak lenni, mégis a saját, hatalmas tévedésem jóval nehezebb volt beismerni és elfogadni, mint megbocsájtani az ellenem elkövetett számodra semmis, számomra ólomsúlyú bűneidet. De most erős vagyok. Egyszeriben úgy ébredtem, hogy végtagjaim valósággal szétszaggatták azt a gonosz burkot, amit te szőttél körém. A szemeim kinyíltak, a tüdőm megtelt tiszta levegővel, egyszeriben tűnt el a fullasztó fájdalom, és szállt el belőlem minden bánat. Azóta újra élek. És nem haragszom. Hálás vagyok, hogy ismerhettelek, mert pontosan tudom, milyen férfit nem akarok magam mellett tudni többé sohasem.

Nyitókép: Midjourney

The post Így szerettelek, és így szabadultam az érzéketlen lényedtől appeared first on Igazinő.

Az érdeklődési körünk egyezett, szerettem az izgalmas helyeket, és épp nem volt jobb dolgom sem. Szétnézünk ismeretlen környékeken, megnézünk néhány izgalmasnak tűnő épületet, beszélgetünk, aztán mindenki megy az útjára. Éppúgy nem éreztem semmit irántad, mint te az én irányomban. Nem voltak céljaim, egyszerűen csak jöttél a semmiből, én pedig igent mondtam. Mert miért ne?

Mondhatnám, hogy gyökeresen megváltozott minden, de nem lenne igaz. Jól éreztem magam a társaságodban, nem szokványos, itt-ott ijesztő, kalandregénybe illő helyzetekbe keveredtünk, és én nagyon élveztem, hogy más is szereti a komfortzónáját átlépve így kikapcsolni az agyát. A csalántengeren sikeresen lavírozva szöktünk ki a romos épület hátsó bejáratnál, és nem felejtem, hogy sokáig csak álltunk némán az autónak támaszkodva egymás mellett, de ott már elfogytak a szavak. Egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Ahogy a Nap nyűgös ásítása sötétséget vont a föld felé, elköszöntünk egymástól, és mindenki ment a maga útján. Akkor még nem tudtam, hogy nem hallok rólad többet. Legalábbis jó ideig biztosan nem.

A hónapok teltek, és minél inkább eluralkodott rajtam a kétségbeesés egy pusztán a fejemben, saját magam által kreált dolog miatt, annál inkább váltam riad, szürke kisegérré, aki várta a visszaigazolást, várta a megerősítést. Pedig semmi okom nem volt a dolgokat így felfogni, csupán nem értem, hogy egy fantasztikus estét miért követte több hónapnyi csend. Nem értettem, mi történik velem, és egyáltalán miért veszem ezt az egészet ennyire a szívemre. Nem értettem, mivel érdemeltem ki ezt, miben voltam kevés, miért nem érdemeltem meg az őszinte szavakat, miért volt egyszerűbb lelépni. Minden mindegy lett volna, az időmet kivéve, Mert hónapokon át csak ültem, vártam, és észrevétlen csúsztam egyre lejjebb és lejjebb azon a bizonyos lejtőn. Aztán egy nap úgy ébredtem, hogy végre kiderült az igazság és egyszeriben minden világos lett. Nem fájt, de nem értettem. Viszont képes voltam a kettőnk történetét lezárni.

Kép forrása: Midjourney

Aztán egyszer csak minden jel nélkül blokkolásra kerültem minden létező platformon, de ekkor már az egész nem érdekelt. Sokáig haragudtam rád. Sokáig haragudtam rád, javarészt jogtalanul. Nem okolhattalak azért, mert még nem álltál készen rám, mégis nehezen szállt el a talán nem is létező fájdalmam. Nem is olyan régen újra megjelent a neved a kijelzőmön. Meglepődve tapasztaltam, hogy az a mély harag, kétségbeesés, düh, tehetetlenség és minden rossz elegye semmissé vált, de a kíváncsiság hajtott. Hogy vajon egy év távlatából miért kerestél fel újra? Elfogadtam a jelölést, és vártam, hogy vajon mit írsz. Telt az idő, de nem történt semmi. Így felkerestelek én, hogy tulajdonképp mi ez az egész ennyi idő után?

Most is nevetnem kell a bagatell válaszaidon

De miután megértetted, hogy nem kell itt már semmiféle színjátékot játszanod, akkor felvetetted, mi lenne, ha találkoznánk. Nem érdekelt az egész. Nem akartam. Talán akartam volna, de az agyam blokkolt, és rájöttem, hogy nem vállalhatom be ezt a kockázatot újra. Hogy is van ez? Az első a te szégyened, a második az enyém? Már megint túlkombináltam mindent. De egy biztos: esélyt sem akartam adni, a találkozókat sorra odáztam el, aztán egyszer egy barátnőm érdekes kérdést tett fel nekem. Lényegében miért nem megyek? Mi rossz történhet még? Ha nem megyek bele érzelmileg, nem lehet gond. Soha, egyetlenegyszer sem gondoltam bele az egy év alatt, amíg nem beszéltünk. Soha.

Nem adtad fel egészen addig, míg igent nem mondtam

Nem voltak szép terveim veled. Sőt, lényegében terveim sem voltak, hosszú távúak legalábbis semmiképp. Most is csengenek a fülemben a szavaid, mikor ugyanezt mondtad el nekem anékül, hogy tudtad volna, hogy én sem akartam továbbfűzni ezt a nagyon szövevényes viszonyt. Aztán minél több időt töltöttünk egymás társaságában, minél inkább beengedtél az életedbe, minél inkább kitárulkoztál és megmutattad a másik, szeretni tudó és szeretetre éhes énedet, annál közelebb éreztelek magamhoz.

Fogalmunk sem volt, mibe keveredtünk és mit csinálunk egyáltalán, mikor nem erről volt szó. És egy fárasztó este után az ágyadban fekve teljesen kiakadtam egy gyerekes hülyeség miatt. Nem tudtam, mi történik, de borzalmas érzések kerítettek hatalmukba és csak abban voltam biztos, hogy most azonnal haza kell jönnöm. Te csak néztél rám kétségbeesve és nem értettél semmit. Hogyan is érthetted volna? Én sem tudtam, mit művelek, azt főként nem, hogy miért.

Ahogy kopott a kerekek alatt az aszfalt, nekem csak ömlöttek a könnyeim, alig láttam az utat. Néha félrehúzódtam, és néhány szóban elmondtam, mi fájt. Hiába mondtad, hogy te megvédesz mindenkitől és akarod, hogy lássam, hogy nem érdekel más, megijedtem. Dühös voltam, csalódott, kiábrándult is talán. Holott nem tettél semmi rosszat, mégis úgy éreztem, kifolyik az ujjaim között ez a megszenvedett boldogság, és képtelen voltam elviselni ezt a tudatot. Pár nappal később megkértelek, hogy soha többé ne keressük egymást. Pár nappal később megértettem, hogy az oktalan, jogtalan féltékenység táplált bennem mindent, ez ríkatott meg, ez forgatta a tőrt a szívemben. És tudtam, ha nem lépek ki, elveszek. Nem értettél. Nem akartál engedni. De nem akartál igazán megtartani sem. Mégsem tudtál nem a részem maradni. És én sem voltam képes tagadni a szívemet mardosó hiányod.

A napok úgy rohannak, mintha évek teltek volna el, még minden kusza, kócos, kibogozhatatlan. De napról napra szorosabban öleli egymást a lelkünk, és hiába menekülnénk, mintha belül valami láthatatlan lánc rántana mindig vissza a másikhoz. Talán már tényleg nincs menekvés. De ha őszinte akarok lenni, nem is akarok már menekülni. Önmagam elől.

Nyitókép: Midjourney

The post Egyszer kizártál az életedből, akkor most miért jössz vissza? appeared first on Igazinő.

Már régóta ültem a rozoga padon, pontosan tudtam, hogy ez a hirtelen beköszöntő, szíveket összeszorító időjárás az emberek többségét otthoni kuckózós délutánra bírja rá, csak néhány elszánt horgász ücsörgött messze tőlem, a maga csendességében. Mindannyian beleolvadtunk az őszi hűvös csendbe. Szinte eggyé váltunk a tájjal. Hálás voltam a hirtelen jött hidegért. A csontjaimban éreztem a viszontagságos időjárás jeleit, és nem volt időm azzal foglalkozni, amit hosszú évek óta erővel, és hol szelíd, hol dühös akarattal igyekszem visszagyömöszölni tudatom legmélyére. Azt a sok kételyt. Azt a sok belülről marcangoló gondolatot, ami álmaimban is fel-feltűnt néha – még akkor is, mikor boldog voltam veled.

Kép forrása: Midjourney

Egyszerűen nem mertem az érzéseimmel, élményeimmel és ezzel szemben a mély, lesújtó igazsággal szembenézni. És bár reszketett minden tagom, egyszeriben jólesett ez a testemet felemésztő hideg. Szerettem volna hinni, hogy eltünteti a fejemből a fotókat, amiket nemrég láttam. Rólad. Nem láttalak, nem érintettelek három éve. Sokkhatásként ért újból szembenézni a mosolygós arcoddal, az égszínkék szemeiddel, a lenyűgöző mosolyoddal. Sokkolt, hogy bár szenvedsz és harcolsz, mosolyogsz és éled az életedet. Nem értettem az egészből semmit. Tudatosan menekültem éveken át, hogy esély se legyen arra, hogy friss fotókkal találjam magam szemben. De rossz érzésem volt, és tudtam, hogy eleget menekültem már előled, itt az ideje lezárni a lezárhatatlan szerelmünket.

Tudod, a vitrinben évek óta lapul két levél

Mindkettő neked szól, mindkettőt az elviselhetetlen fájdalmunk közepén írtam. Gondosan elrejtettem őket, senki se látja. De akárhányszor elhaladok a nappaliban, a szívem mintha beleszakadna a fájdalomba. Hiába telnek az évek, te mindig teszel róla, hogy biztosíts arról: gondolsz rám, és én képtelen vagyok szabadulni tőled, képtelen vagyok lemondani az álmainkról és tudom, egy szép napon bekopogtatsz majd az ajtómon. Hiába koptatta meg az idő a fejemben a papírra vetett szavakat, az akkori fájdalom elevenen él bennem. És nevetséges, de felnőttként valósággal rettegek elolvasni újra, mit éreztem akkor. Összetörnék. Pedig a tulajdon szavaim rémisztenek ennyire.

Emlékszem a semmiből feltörő néma zokogásra, amikor az agyam blokkolt, és én képtelen voltam szembenézni a valósággal. Értettem, mi történik, de az elmém megóvott a sokktól, mert ha fel tudtam volna fogni, mi történik velünk, ha értettem volna, hogy most elvisznek tőlem, és talán míg élünk, nem látjuk egymást újra, a szívemmel együtt halt volna bele a testem is ebbe a tébolyító fájdalomba. Ez a két levél itt lapul a szekrényemben. Néha csalogatnak, de egyelőre erősebb a félelmem. De enélkül is jól emlékszem rád. A mosolyodra, nevetésedre, a közös álmainkra. Mindenre emlékszem.

Amikor hívsz, összeszorul a szívem, de boldog vagyok. Ha pedig nem tudok rólad semmit, élem az életem, mert már megtanultam nélküled élni. Néha talán elvétve boldog is vagyok. De a semmiből tőled érkező szíveket mindig letaglózva bámulom. Mintha csak hallucinálnék. Tudom, mit jelent, és te tudod, hogy így is értelek téged. Annyira szerettelek! A mindenség voltál. A legjobb, a tökéletes, akiről szentül hittem, hogy rá vártam egészen kislány korom óta, hogy ő az, akit mellém rendelt az Isten. És nem lehetek hálátlan, boldog vagyok, hogy volt néhány csodás közös hónapunk. Míg élek, ott leszel minden szívverésemben, ott pihensz majd az álmaimban, és ha egyszer saját családom lesz, akkor is őrzöm majd szívemben ezt a különleges szerelmet – örökké.

Nyitókép: Midjourney

The post Ilyen az életem nélküled: 3 évnyi földi pokol appeared first on Igazinő.

Mesélj nekem féltő édesanyákról, akik gondosan foltozzák aprócska gyermekeik térdnél kiszakadt nadrágjait, miután nagy sírás közepette puszit adva piciny horzsolásaikra már nem is fájt nekik semmi. Mesélj nekem nagyszülőkről, akik kaszálás után a fű között játszó unokákat a gondosan lekötött boglya tetejére ültetve tolták haza a szekéren hangos kacagás közepette. Mesélj a kicsikről, akik papsajtot és madársóskát vadásztak elemózsiaként játék közben. Mesélj a buszozós, nagyszülőkkel utazós közös fürdőzésekről, ahol nem fájt a kicsik szíve a kukoricáért a strandon, hisz boldogan, víztől kiszívva, kimerülten majszolták az édes otthonbéli rántotthúsos szendvicseket.

Ahol gondosan vigyáztak a nagyszülők a nyakukban hordható, szinte mindenféle színben kapható pénztartóról, ahol le nem vették a gyermekekről vigyázó szemeiket egyetlen percre sem, és sok helyen minden jót megvontak maguktól, hogy a gyerekeknek mindent megadhassanak. Mesélj nekem a nagyszülőkről, akik talán jobban szerették az unokákat gyermekeiknél, mert őket már csak szeretni kellett.

Kép forrása: Midjourney

Feledtesd el velem a világ nagy bánatát, ami köré súlyos köveket görget az emberiség, mert azt hiszik, ezzel semmissé tehetik a problémákat. Mesélj nekem hűségről, meséld el, milyen tiszta szívűnek lenni egy romlott világban. Mondd el, hogyan lehet az embernek ereje kiállni a sorból és vállalni, hogy ő márpedig nem ilyen. Hogy ő igenis érez, hogy ő igenis vállalja, ami a szívét nyomja. Mesélj nekem emberekről, akik nem félnek kimutatni, ha fáj. Mesélj olyanokról, akik egyszeriben megunják, hogy álarc mögött élnek, és félredobnak mindent, hogy új életet kezdjenek. Mondd el, hogy ők bátrak, és ne nevezd őket hülyének azért, mert felvállalják végre önmagukat. Értesd meg velem, hogy igenis az az erős, aki nem szégyelli, ha térdre zuhan, aki nem szégyelli a könnyeit, aki mer üvölteni lelki fájdalomtól, aki ki meri mondani, ha valami nem tetszik.

Mesélj nekem a világról, amiről álmodom. Mondd el, hogy vannak még azért, akikben ott lapul a jó, és nem akarják már palástolni, csak élni, őszintén, igazán. Mondd el teljes meglepődéssel, hogy ez és az felvállalta a valós énjét, és mindenki megbotránkozva áll és nem értik, ő mégis miért büszke magára, mert végre az mert lenni, aki legbelül eddig is volt. Mesélj nekem az elnyomottakról, akik hallgatnak, akiket butának titulálnak, de egyszer csak besokallnak, és a világ tátott szájjal nézi, mekkora zseni lapult a csendes, néma emberek mögött. Meséld el nekem, hogy a világ valójában nem olyan rossz, amilyennek látjuk. Mondd el, hogy milyen fantasztikus csoda, hogy van, aki félredobva kényelmet, anyagi biztonságot új életet kezd. Mert megértette végre, hogy az élet véges, egyet kaptunk belőle, amit kincsként kéne őriznünk és úgy cselekedni, hogy ha hibáztunk is, odaállunk a másik elé és őszintén felvállaljuk gyarló emberi mivoltunkat.

Mesélj nekem egy szebb jövőről, ahol a gyermekeink mernek még álmodni, ahol a szép jövő gondolata nem kopik ki belőlük látva a világ gonoszságait. Meséld el nekem, hogy igenis minden rajtunk áll, és mondd el mindenkinek, hogy sose féljen az igazságáért kiállni, bármilyen retorziót is von ez maga után. Meséld el nekem, és mondd el nekik, hogy nincs fontosabb, minthogy önmagad merj lenni egy olyan világban, ahol néha úgy érzed, te nem vagy teljes értékű tag. Meséld el nekem, hogy te is képes vagy hinni az álmokban, hogy képes vagy kilépni a komfortzónádból, hogy nem rettent a bizonytalanság, mert már érted, hogy minden nap egy csoda, és egyetlen pillanat sincs, amit elpazarolhatnánk. Hogy lehessen a jövő generációjának is olyan őszinte, tiszta, egyszerű, mégis boldog élete, amilyen sokunk gyerekkora volt egykoron.

Nyitókép: Midjourney

The post Mesélj nekem egy szebb, élhetőbb világról! appeared first on Igazinő.

Két kezemmel igyekszem letapasztani a szívem, mintha így bármi könnyebb lenne. Mintha így nem érezném nap mint nap a fájdalmat. A fájdalmat, amit te okozol. Mert voltál is, meg nem is – mint a mesékben. Furcsa, mégis akármilyen elkeserítő, mégis csodás érzés megtapasztalni, ha valaki csak hazudja a legnehezebb időkben, hogy ő érinthetetlen, és az ő szívébe bizony nem férkőzhet be senki. De még csak a közelébe sem. Magas falakat emeltél magad köré, és büszke voltál arra, hogy téged a világon semmi nem érdekel, hogy az érzelmeket hírből sem ismered, sőt, hogy a másik nem egyfajta csoda az életedben, csupán egy tárgy. Érző emberi lény ugyan, de neked csupán egy bármikor lecserélhető, kifacsarható, eldobható tárgy – semmi több.

Téged nem érdekelt semmi, éjjelente mégis fullasztó volt a hiányom, az unalmas perceidben engem vártál magad mellé, de az idétlen berögződésed, amit már olyan tökélyre fejlesztettél, hogy talán te magad is elhitted – erősebb volt az én szívemnél, és míg én egyedül, sírdogálva hajtottam álomra a fejem, addig te a kispárnád-ölelted szorosan helyettem.

Az idő szép csendben csordogál ki az ujjaink között

Az éveink mintha egyre rohamosabban telnének, pedig a kétségbeesettségem lassítaná a homokóra lassan lepergő szemcséit. Mintha néhány lépéssel előtted járnék, úgy gyötröm magam a jövőnk miatt, holott a jelenünk sem egy. Lélekben igen, fizikálisan pedig szép lassan mindketten egy robot, vagy akár szobanövény szintjén tartunk. Mint élettelen, parancsra működő lények, csak tesszük a dolgunk, és hisszük, hogy másnap jobb lesz, könnyebb lesz minden. Minden napot győzelemként könyvelünk el, ami után újra belevághatunk a jól megszokott monoton, szürke életünkbe. Te menekülsz, hol a munkába, hol a barátokhoz, teljesen mindegy, csak ne kelljen önmagaddal szembenézni. Én pedig várok, besokallok, sírok, könyörgök, aztán megunom, és mire kiszállnék ebből az átkozottnak képzelt mókuskerékből, a dühöm elszáll, és kezdődik minden elölről. Pedig van fedél a fejünk felett, van munkánk, családunk, barátaink, vagyunk mi is egymásnak, mégsem tudunk hálásnak lenni. Megkaptuk Isten legszebb ajándékát, a szerelem érzését, mégsem tudunk élni vele, nem tudunk mit kezdeni az érzéseinkkel.

Idegenkedünk, félünk, néha rettegünk és igyekszünk magunkat meggyőzni, hogy jobb egyedül, mint egy esetleges újabb csalódásnak kitenni magunkat. Menekülünk a magányba, ha tehetnénk, hét lakat alá rejtenénk a szívünket, hátha elfelejtjük a valóságot, hátha elhisszük már saját magunknak végre, hogy ez az egész csak pillanatnyi fellángolás, csak egy buta illúzió. Ha te nyílsz meg, én megriadok és visszabújok a biztonságosnak ítélt csigaházamba, ha én közelítek, visszatérsz a megszokott “téged semmi sem érdekel” énedhez – és ez így megy már időtlen idők óta. Kerülgetjük óvatosan a témát, mintha valami ördögtől való dolog lenne az, ami életünk legnagyobb csodája lehetne.

Aztán évek múlva sajnálkozva gondolunk majd vissza ezekere az időkre, hogy mekkorát hibáztunk. Hogy féltünk. Mert nem értettük, hogy nincs időnk félni. Ott állunk majd magányosan, tudatában annak, hogy a legszebb időnket fecséreltük el, mert féltünk úgy igazán szeretni. Mégis biztosan tudom, hogy egyszer a kettőnk közt húzódó komor falak majd egyszeriben semmissé lesznek, és ott állunk majd egymással szemben lemeztelenített lélekkel, játszmák nélkül. És akkor már nem lesz menekvés a boldogság elől.

Nyitókép: Midjourney

The post Két szerelmes története, akik gyávák voltak boldognak lenni appeared first on Igazinő.

Levelet írok neked

Leírom, mennyire fájsz még most is, leírom, mennyire fáj, hogy minél inkább ki akarlak irtani magamból, mint kiirthatatlan gyomot, annál inkább elburjánzol bennem. Ott hallgatózol a szívverésem mögött, és ha túl nyugodtnak látsz, újra lesújtasz rám. Hogy élvezd, hogy nekem fáj, hogy láss újra sírni, hogy halld, hogy könyörgöm. Hogy kézzel-lábbal, könnyek között magyarázom, hogy tudom, mennyire szeretsz, és együtt kell maradnunk, mert mással nem lehetünk boldogok. Erőt nyersz, és elhiszed újra, hogy milyen remek ember vagy. És minek kellenék én? Biztosan más is megad majd érted mindent.

Levelet írok neked

Mert el akarom mondani az elmondhatatlant. El akarom mondani, hogy néhány napja már nem álmodom veled, hogy reggelente mosolyogva ébredek. Egy ideig nem tudtam, miért öltözködöm álmos reggeleken nevetve, táncolva, énekelve, de már tudom: mert elmúltál belőlem. Mert lefejtettem magamról a két kezed, amivel a szívem szorítottad össze, és most a semmit markolod tehetetlenségedben. Mert azt hitted, én már maradok. Örökre.

Levelet írok neked, mert belém fojtottad a szavaim, annyira fontos voltál, hogy inkább hallgattam mindvégig ahelyett, hogy kinyissam a számat és a képedbe merjem végre vágni a kegyetlen igazságot. Hogy nekem lehettél volna a minden, de valójában csak egy senki vagy, aki őszinte emberek szeretetén keresztül akar feljebb kapaszkodni és bemesélni magának, hogy ő nem egy semmirekellő, szerencsétlen, lelkileg megnyomorított ember, hanem egy valóságos kincs.

Te azt hitted, én már örökre maradok

Akkor is, ha hónapokig váratsz, akkor is, ha szóval, tettel alázol, akkor is, ha hosszú ideig nem jössz újra. De egy szép napon régi, vidám dalokat dudorászva nyújtóztam végig az ágyon és úgy döntöttem, hogy nem játszom tovább azt a szerepet, amire nem vagyok méltó.

Üzeneteket küldözgettem, csak úgy passzióból. Látni akartam, hogy érek valamit, be akartam bizonyítani magamnak, hogy igenis arra vagyok hivatott, hogy törődjenek velem. Hogy ha felhívok valakit, az megtisztel a válasszal, hogy fogadja a hívásom, ha látni akarok valakit, az találkozik velem, ha együtt akarok lenni valakivel, akkor az az ember velem lesz.

Nyitókép: Midjourney

Ki akartalak magamból tépni, dühös voltam, ordított a lelkem, de már sírni sem voltam képes, csak egyre gyorsabban papírra vetni mindent, amit magadból hagytál bennem.

És te nem hitted el, hogy egyszer majd nem leszek kedves, egyszer majd robban minden, és egyik napról a másikra cseréllek le, szinte akire csak akarlak. Nem, nem azért, mert én olyan nagy szám lennék, hanem mert egyszeriben tisztában lettem a saját értékeimmel.

Ezért most levelet írok neked, hogy megköszönjem, hagytál másodjára is bízni. Mert tudod, nem bántam meg. Mert tudod, hiába bántottál, a közös boldog pillanatok mosolyra húzzák a számat, és tudom, hogy ugyanezek a csodaszép pillanatok törik most össze a te szíved. Tudom, hogy már te rándulsz görcsbe a gondolattól, hogy más karjaiban hajtom álomra a fejem. Tudom, hogy kiszakadtál belőlem, és ezáltal kényszerűen hagytad magadban megszületni azt a szép szerelmet, amire olyan nagyon vágytam.

Levelet írok neked, levelet, ami síró tintacseppekben meséli el neked, mit is jelentettél nekem valójában. Aztán csak nevetek, hisz’ szíved sincs, mit is értenél az egészből? Levelet írtam neked, ami valójában magamnak szól. A zsúfolásig tömött papirost, mint az irántad érzett összes érzelmemet erősen szorongatva gyúrom papírgalacsinná és dobom kukába úgy, ahogy te dobtad volna az én vérző szívemet – ha engedem.

Nyitókép: Midjourney

The post Köszönet a fájdalomért, így tudtam végül továbblépni rajtad appeared first on Igazinő.

Nagyon izgultam

Azt mondta: “Fiam, ez igen jó!” Aztán később nagyi elmondta, higgyem el, ha nem lett volna jó sem mondta volna meg. De én örültem, hogy a sok finomságért cserébe valami egyszerű aprósággal én is kedveskedhetek. Tini voltam még, sokat nem konyítottam az efféle dolgokhoz.

Szerettem a szülinapokat, bár a babakoriakról nincsen sok emlékem, viszont a hagyományos, kerek, szépen díszített csokitortának még most is érzem az ízét. Apa és anya mindig ilyet hozott nekem szülinapomkor, egészen néhány éves koromig. Aztán ahogy nagyobbacska lettem, a cukrászdai tortát felváltotta nagyim egyszerű diótortája, a puha piskóta, az édes kakaós krém és az a rengeteg benne lévő szeretet. A krémbe villával rajzolt hullámokat, és eleinte valamiféle cukormázzal azt is mindig ráírta gyöngybetűkkel, épp hány éves vagyok.

A barátaimnál maradtak a bolti torták, és nem értettem, én milyen hatalmas kincset kapok a saját készítésű finomságok által.

Sosem volt nagy felhajtás

Legalábbis emlékeim szerint. A gyertyák elfújására emlékszem csak, és arra, hogy milyen szégyenlős voltam. Zavart, hogy azon a napon engem helyeztek előtérbe. Aztán az évek teltek, torták már rég nem voltak, később pedig a gondosan kiválasztott ajándékokat is az anyagiak váltották fel. Sokszor sokkal jobb volt így, felnőttként mégis kicsit máshogy látom az egészet.

Már majdnem hazaértem, amikor gondoltam egyet és visszafordultam. Mosolyogva léptem át a cukrászda küszöbét, de magam sem tudtam, mit akarok. Vagy a szívem mélyén talán mégis. Egyetlen szelet dobos tortát. Na meg – gondoltam, ha már úgyis itt vagyok – kértem hozzá egy szál gyertyát is. A gondosan becsomagolt tortaszeletet olyan örömmel és vigyázva hoztam haza, mint egy kisgyerek. Pedig belül tudtam, azért ez valahol nem normális. Annak ellenére, hogy van bőven mit ünnepelnem: hiszen túl egy súlyos sérülésen, hatalmas operáción és nagyon kegyetlen gyógyulási folyamaton már teljes emberként élhetem a mindennapjaimat úgy, minta soha nem éltem volna át ezt a párhónapos traumát.

Kép forrása: Midjourney

Van fedél a fejem felett, sokakat elvesztettem, de van családom, vannak barátaim, munkám, és egy csupaszív macskám, aki hazavár. Mégsem volt teljesen helyénvaló, amit tenni készültem. Elővettem egy csinos kis lapostányért, a csillogó tetejű tortába pedig nehezen ugyan, de belehelyeztem azt az árválkodó gyertyaszálat. Letettem az asztal közepére, és már gyújtottam volna a lobogó lángot, mikor kitört belőlem a sírás. De addig kattogtattam az öngyújtót, míg a kanóc lángra kapott. A könnyeim hullottak, a macskám érdeklődve bámulta a lángot, szimatolta a tortaszeletkét, én pedig megállás nélkül csak sírtam.

Nem boldogság volt ez már, hanem puszta fájdalom

Fájt a magányosság, fájt, hogy nincs mellettem senki. Most sem szeretem a felhajtást, most is zavarba jövök néha, ha középpontba kerülök, de kifejezetten nehéz volt ez a nap egyedül. Az járt a fejemben: más miért kap saját családot, barátokat, akik együtt ünnepelnek vele? Ugyanakkor én miért nem vagyok boldog, mikor alig pár hónapja születtem újjá az orvosok kezei alatt? Egyszerre fájt és szégyelltem magam. A közösségi oldalam percenként csipogott, és a nagyvilág biztosan azt gondolta, milyen szép nap ez nekem. De én nem értettem, miért nem jelentettem egyetlen barátomnak sem annyit, hogy rám nyissa az ajtót.

Nem kellett volna meglepetést hozni, a legszebb ajándéka az ölelése lett volna bármelyiknek. Ehelyett csak ültem magányosan, és egyszeriben a csorgó könnyeim a macskám igyekezett az apró mancsaival leradírozni az arcomról. Ekkor értettem meg, hogy de hisz’ nem is vagyok egyedül. “Várj csak!” – mondtam neki, és egy aprócska tányérra szórtam a kedvenc jutalomfalatkáiból. Elfújtam a gyertyalángot, és amíg a villával a csinosra munkált tortaszelet szélét megvágtam, csordultig telt a szívem azzal a puszta ténnyel, hogy mégiscsak van mellettem egy aprócska kis lény, aki boldogan majszolja a kedvenc kajáját és hamarosan elégedetten dorombolva szunnyad majd álomra. Így a keserédes gondolatokat hátrahagyva majszolgattam el a kedvenc édességemet és bújtam össze a melegre fűtött szobában a kanapén a macskámmal – a születésnapomon.

Nyitókép: Midjourney

The post Mikor lehetne fájdalmasabb az egyedüllét, mint a szülinapodon? appeared first on Igazinő.

Sokáig szenvedtem a hiányodtól

Hosszú időn át mardosott az állandó félelem, hogy elveszítelek. Álmomban is kínlódtam, mert kényszerképzetek gyötörtek. Mindent láttam magam előtt, amire gondolni sem akartam. Olyan jónak hittelek. Olyan tökéletesnek láttalak. A napjaim élettel teltek meg, hajnalonként a te szavakba öntött gondolataid ráztak fel az álmomból, vacsorafőzés, takarítás közben pedig órákat beszélgettünk mindenről telefonon. Bármiről. Nem számított, hogy mindennapi apróságok, pletykák, nagyvilági hírek, munkahelyi dolgok, baráti viszályok – mindenről volt saját véleményed.

Szerettem, hogy nem is akartál a tömeghez tartozni és mindig mindent úgy csináltál, ahogy jónak érezted, nem úgy, ahogy a világ várta tőled. Te pedig imádtad, hogy nem veszik el a semmi csendjében a beszélgetésünk néhány mondat után, imádtad, hogy egyik sztoriból jött a másik, és az idő szinte pergett, mint a homokóra szemcséi. A hosszú, súlyos órák perceknek tűntek a te társaságodban. Sokat nevettünk, és volt, hogy sírtunk is. Hol az online térben, hol személyesen. Nem szégyelltem a könnyeimet és büszke voltam arra, hogy a végtelennek tűnő idő után, ami elszakított minket egy időre egymástól, most végre megnyitottad előttem a szíved.

Ha szétnéztem magam körül, csak a káoszt láttam mindenben. Káoszt a környéken, a házban, az emberek között. Menekültem volna, de aztán jöttél a semmiből, megszüntetted a zűrzavar kavalkádját, és hagytad, hogy szeresselek. Törődtél velem. A részemmé váltál, és én éppúgy a tiéddé. Talán észre sem vettük.

Kimondatlan szerelem, súlyos szenvedés, súlytalan, könnyes tekintetek és megkönnyebbülést remélő, patakokban ömlő könnyek. Az időnk kevés volt, az eseményeket pedig mintha dézsából öntötték volna ránk; egyikünk sem tudta felfogni épp ésszel, mekkora csoda, amit átélünk. Hogy kaptunk egy második esélyt, és hogyha néha pengeélen táncolva, de igyekeztünk boldoggá tenni egymást, még ha fogalmunk sem volt, mit is kellene ehhez tennünk.

Voltak csontig hatoló ölelések, ahol a szíved szinte a szívemen dobbant, és végtelennek tűnő, csókokkal borított éjszakák. Lábösszegabalyodva ébredős, egymást ölelve nyújtózós reggelekkel. Mintha éveket kaptunk volna hirtelen, belezsúfolva néhány varázslatos hétbe.

Jól emlékszem, milyen érzés volt a tarkódra fektetni a fejem

Imádtam az illatod, imádtam összeborzolni a hajad. Imádtam, hogy jöttél a semmiből, mint valamiféle megmentő, és kétségbeestem, mikor azt gondoltad, nem vagy elég jó nekem. Pedig épp a tökéletlenségeddel együtt voltál tökéletes. Tudtam, hisz láttam és éreztem, hogy nem tudsz mit kezdeni a szerelmemmel. Nem is beszéltem soha ilyesmiről, mert a normálisnak tűnő reggeli közös kávézások, a közös programok tervezése közben is úgy bámultál rám, mint aki szellemet lát. Tudtam, és el is mondtad: te nem tudod, milyen az, ha törődnek veled. De azt tisztán érezted, hogy minden érintésemben ott lapult a gondoskodni vágyás. Boldog voltam. És bár nem tudtál az egésszel mit kezdeni, sem érteni, se megmagyarázni a kettőnk kapcsolatát, de boldog voltál te is.

De a megszokott semmi, az üresség, a jól ismert barátod, a társad, aki mellett a mindennapjaid éled, újra magához ölelt, amikor hazaérve nélkülem feküdtél az ágyadba. És te nem voltál elég bátor szembeszállni a démonjaiddal a közös boldogságunkért cserébe.

Nyitókép: Midjourney

The post A démonjaid állták útját a szerelmünknek appeared first on Igazinő.

Sokáig nem vettük észre

Én örültem, hogy az élet az utamba sodort. Örültem, hogy ha csak kicsit is, de végre nem leszek egyedül. Örültem, hogy van, aki kiszakítson a monoton életemből, örültem, hogy van, aki inspirál.

Te pedig örültél, hogy nem öl meg az unalom a magányos estéken, és van kivel néhány szót váltani. Nekem mindegy volt, hogy itt vagy, vagy csak az online térben vagy velem, de végre, hosszú idő után nem voltam egyedül.

Nem vártam tőled sokat

Csak társaságra vágytam, és épp te voltál, aki megadtad ezt. Nem képzeltem bele többet, hiába vagyok megrögzött, naiv álmodozó. Egyszerűen csak boldog voltam. Azt éreztem, hogy ember vagyok, akire egy másik emberi lény kíváncsi. Nem kellett több. Tényleg boldog voltam.

Tudtam, ki vagy

Tudtam, mire számíthatok tőled. Pontosan tudtam, hogy a szíved mélyén képes vagy szeretetre, de azt is tudtam, hogy én gyenge vagyok kiharcolni most bárki szeretetét. Ezért beértem azzal, amit kaptunk. Boldog voltam, hogy valaki hozzám szól, megkérdezi, mit csinálok, milyen volt a napom. Boldog voltam, hogy a nagy semmivé alakult életembe az üresség helyett állandóságot hoztál. Szerettem az üzeneteidre kelni, és a legnagyobb gondjaim közepette, ha megkérdezted, hogy mi a helyzet, elszállt minden dühöm. Mert azt éreztem, valakinek fontos vagyok. Nem csak egy gép, nem egy tárgy. Hanem ember.

Kép forrása: Midjourney

Boldog voltam, mikor a semmiből felhívtál, bár hihetetlen meglepődéssel fogadtam minden hívásod, mégis mit akar tőlem ez az ember? Valójában nem érdekelt. Csak nehéz volt felfognom, hogy annyi év magány után valakinek éppúgy az élete része lettem, ahogy ő nekem.

Boldog voltam, és bele se gondoltam, mennyire tud fájni a ragaszkodás utáni elszakadás, hogy mennyi sebet képes felszaggatni egy emberben a némaság utáni törődés, és fordítva.

Azt éreztem, hogy sehogy sem jó

Éreztem, hogy boldog vagyok, mégsem találtam önmagam. Az események úgy sodortak magukkal, hogy az évek óta csendben pihenő lelkem állóvize teljesen felkavarodott, és egyszerűen képtelen voltam a dolgok mélyére látni.

Most szerencsésnek gondolom magam, amiért a dolgok váratlanul és iszonyatos tempóban történtek, mert nem volt időm azon rágódni, vajon mi miért történik. Nem volt időm aggódni, vajon látlak-e még, vajon hallok-e még felőled. Nem volt időm semmire, csak rohanni, készülni, menni hozzád, vagy épp azt várni, hogy te állíts be hozzám az utolsó pillanatban szólva, hogy elindultál. Nem érdekelt semmi. Boldog voltam. Aztán ahogy az ajtóban megcsókoltál és útnak indultál, én pedig visszasétáltam a lakásomba, már nem ugyanaz a lakás volt, mint pár perce, veled. Minden felett úrrá lett újra az üresség, a rég megszokott jóbarátom, a semmi.

És csak lavíroztunk

Egyik nap a szerelem sétányán óvatosan lépdelve, nehogy a másik megtudja, milyen törékeny a lelkünk, másnap újra az ismerős, mégis ismeretlen magány mélységes ürességében. Szótlanul.

Boldog voltam, de most fáj a semmi. Tudtam, hogy fájni fog, hiába akartam elhitetni magammal, hogy kibírom, hiába akartam megérteni, hogy nincs okom félni. Mégis fáj a hiányod. Mégis fáj, hogy minden bizonytalan, ugyanakkor boldoggá tesz a tudat, hogy ez egy lezáratlan történet, ahol bármi megtörténhet.

Bármi

Lehet, hogy néhány nap múlva úgy ébredünk majd mindketten, hogy nem veszíthetjük el egymást újra, hogy ideje szembenézni magunkkal és bevallani, hogy hányadán is állunk. De lehet, hogy épp úgy riadunk majd fel egy éjszaka mindketten, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs. Ahogy az is lehet, hogy már a gondolataidban is megfakult az emlékem, és csak én reménykedem a boldog befejezésben. Vagy akár fordítva.

Nyitókép: Midjourney

The post Viszonynak indult, szerelem lett belőle… appeared first on Igazinő.

Szélcsend volt, a Nap már szinte égette az arcát

Nem foglalkozott vele. Görcsösen koncentrált az itt-ott fodrozódó habokra. Figyelte a természet lágy, finom rezdüléseit. Élvezni kezdte a nyugalmat, talán néha a szája is mosolyra húzódott a habok közt boldogan ficánkoló halak láttán. De néhány perc után mindig a szívébe hasított a fájdalom. Mindig a szívébe hasított a szeretett nő hiánya.

Mióta Timivel sokadjára is összekaptak, mintha elvesztette volna önmagát. Egy ideig mindketten a másikra vártak, de az idő és megszokás dominált: így szó nélkül, önváddal a szívükben haladtak tovább külön utakon, bízva abban, hogy minden jobb lesz. Hónapok teltek el, és Timi egyszer csak nem jött többé. Nem voltak hívások, nem jöttek a megkésettnek hitt üzenetek, nem gördült be váratlanul az autója sem az udvarra az éjszaka közepén.

Pánikolni kezdett.

Nem volt büszke típusú férfi, de megszokta, hogy nem volt szükség soha arra, hogy különösebb erőfeszítést tegyen a békülésük érdekében. De ez a helyzet most más volt. Teljesen magába zárkózva próbált visszatalálni ahhoz az emberhez, aki a kapcsolatuk elején volt. Aki tele volt energiával, aki ambiciózus volt, igazi társasági ember, aki soha nem szűnt meg mégsem egyszerű, tiszta szívű férfinak maradni. Most pedig ült a lépcsőn a vaksötétben és érezte, hogy kicsordul a könnye. Minden nap.

Csak aludni akart

Menekülni a fájdalom elől. Nem elfogadni az elfogadhatatlant. A szíve mélyén még hitte, hogy ez is csak egy hosszabb mosolyszünet, aztán majd minden megy tovább. Minden megy tovább úgy, hogy igazából egyikük sem volt féktelenül boldog, minden megy tovább úgy, hogy valójában sosem volt rózsaszín köd, nem voltak egymás igényeihez idomulós közös hétvégi programok. Nem voltak távlati tervek, nem volt család, nem volt meseszép jövőkép. Nem volt semmi. Csak elvoltak egymás mellett, és ő mára elhitte, hogy ez így teljesen rendben van. Hiányzott valami az életéből, ami nemhogy hozzátett volna, inkább elvett belőle. Elvett temérdek időt, elvett álmokat, valahol talán néhány darabot még saját magából is. Méghogy a férfiak nem szenvednek a szakítás után…

Az égen egyre sötétedő felhők rajzolódtak ki, a szél feltámadt. Felhőszakadás enyhítette a napégette vállai fájdalmát. Élvezte a hűsítő záport, szerette volna, ha a fájdalmat is kimosta volna belőle az eső. Csuromvizesen állt és csak bámulta tovább a reszkető vizet. Nézte, hogyan tuszkol félelmet a vihar a természet szívébe. Nézte az egyre nagyobb esőcseppeket, látta a mennyből hulló jégszemcséket itt-ott pattogni. Belefáradt már az önmarcangolásba, pedig kedve lett volna saját magát ostorozni a boldogtalanságáért.

Hazaérve ledobálta a vizes holmiját, és sokáig csak ült csendben tovább a mobilja kijelzőjére meredve. Már négy hónapja semmit nem tudott Timiről. És ott valami megtört. Az ujjai szinte maguktól vezérelve pötyögtek be egy egyszerű “Szia, hogy vagy?” üzenetet. Nem gondolkozott, azonnal elküldte. És várt. Hiába. Várt, míg el nem nyomta végre az álom.

De válasz nem érkezett sem másnap, sem azután, Laci pedig egyre szánalmasabbnak hitte magát, holott tudta, hogy nem erre hivatott. Hogy nem az jár neki jutalmul a szerelméért, hogy sírjon, könyörögjön, mikor nem vétett többet, mint Timi vétett ellene. Talán csak belekényelmesedtek a semmibe, talán csak egymáshoz menekültek, hogy ne legyenek egyedül, és nem a másik személye volt fontos, hanem a magány elől való menekülés befejezése. Talán mindketten elhitték, hogy így ez az egész tökéletes, és a szép, közös terveiket inkább megtartották maguknak.

Kép forrása: Midjourney

Lényegében saját magát mérgezte még hosszú idővel a szakítás után is. Minél több hibát talált magában, annál tökéletesebbnek látta Timit. De már nem vágyott rá, már rettegett tőle. Rettegett, mi történne, ha újra látná. Félt az összeroppanástól. Ugyanakkor ráébredt, hogy bár nem boldogan, de újra él. Voltak céljai, már a fájdalomtól menekült, nem a magány elől. Már önmagát akarta építeni, nem mást olyan áron, hogy saját valóját feláldozza.

Szeretett volna az az ember lenni, aki a kapcsolatuk előtt volt, de nem így jött ki ebből a szakításból, hanem sokkal erősebben.

Még mindig hiányolja a régi szenvedést, hajlamos néha belesüppedni a jól megszokott önsajnálatba. Hiányolja az önmarcangolós estéket, és valahol gyűlöli magát azért, mert ezt az embertelen állapotot tartotta oly’ sokáig normálisnak. Mára felépítkezett a fájdalmából, és végre úgy él, ahogy mindig is szeretett volna, mégis kétkedve fogadja új párja kedvességét, meghúzódik sokszor a gyanakvás a boldogságuk mögött. De kitartóan dolgozik azon, hogy a múlt sérelmei ne üssenek léket a kapcsolatukon. És talán már kezdi elhinni, hogy igenis értékes ember, aki eddig nem boldog párkapcsolatban, hanem egy végletekig megalázó, nem emberhez méltó langyos vízben ücsörgős se veled, se nélküled helyzetben rekedve élte a mindennapjait.

Nyitókép: Midjourney

The post Én is tönkrementem, nem csak a kapcsolatunk… appeared first on Igazinő.