Köztük voltam én is, bár kimondottan taszítanak az ilyen tömeges megnyilvánulások. Általában az ötödik hasonló poszt után telítődöm – nem beszélve a visszás oldaláról: Most mi van? Dicsekszik? Kit érdekel!?

Tisztában vagyok vele, hogy ami az egyik embernek büszkeség, az a másiknak fájdalmas tükör is lehet. Ezért tartózkodni szoktam az ilyen jellegű megosztásoktól. De aztán elsodortak az érzéseim. Egy pillanat alatt suhant át rajtam, mennyi minden is van egy ilyen esemény mögött, miközben a gyerek a közös családi csoportba csak annyit írt:

„Jól van, köszönöm a gratulációkat, de egyébként nem nagy szám…”

Micsodaaa!!?? Nem nagy szám!!!??

Elfelejtette tán, hogy rengeteg tanulás, munka, áldozat, átvirrasztott éjszaka, stressz, nyomás tulajdonképpen az élet rosszabbik oldala van emögött az eredmény mögött? Persze lehet Ő inkább arra emlékszik, hogy az utolsó hónapban már örökre lezárult végre a gyermekkor. Helyette egy kis üveges koktéllal a kézben lehetett a parkban, láblógatva nézegetni a tételcímeket. 

Na de, mit raktam én bele ebbe az eredménybe?

Izzadságos 19 évet. (Irónia vagy sem.)

Születésével kezdődött, amikor a saját perpetuum mobile nappalok és éjszakák  végeláthatatlan labirintusában próbáltam úgy életben tartani magunkat, hogy közben vigyáztam, nehogy az én drága egyetlen szemem fényének nyitott fejlődési ablakait becsapja a huzat. Azaz, tanuljon meg beszélni, járni, enni, inni, mindent is úgy, hogy még boldogok is legyünk közben. 

Aztán emlékszem, milyen szorongva hagytam Őt az első napokban a bölcsiben. Mintha kitépte volna az élet méhem gyümölcsét a kezemből.

Emlékszem hányszor hányta tele az autót, mert nem akart oviba menni.

Az általános iskolában tanulhattam újra Petőfi összest, fizikát, kémiát (mondjuk azt feladtam) történelmet, a matekkal birkózást már meg sem említem. Számára tökéletesen értelmetlen, felesleges tudást kellett belepréselni a hétköznapokba. Méghozzá úgy, hogy ne utáljon meg 10 éves korára mindent és mindenkit, aki meg meri kérdezni tőle, hogy megy a suli?

Felvételik, dátumok, szabályok, iskolai kötelességek koordinálása, fejben tartása, ami sokáig a szülők feladata, hiszen az épphogy csak kiskamasz gyerektől max az várható el, hogy eligazodjon a kis lelkében. Emlékezzen, hogy a tesnevelés órára vinni kell a tesi cuccot. 

Második-, harmadik-, negyedik műszakban vállalt különórák, edzések megszervezése. A-ból B-be eljutni, egy órán keresztül nézni télen pulóverben a fullasztó párás meleg uszoda lelátójáról, ahogy jaj de szépen úszik a gyerek. Avagy szombat-vasárnapokat tölteni több órás autóutakkal és étlen-szomjan téblábolni sportcsarnokokban 2 perces RG (ritmikus gimnasztika) mutatványokért. 

A Covid alatt asztal alól súgni feleléskor, együtt oldani meg a számonkéréseket, szolgálni, védeni, félteni. Mi lesz vele a négy fal közt, barátok, személyes kapcsolatok nélkül? Jövőt tervezni neki jövőkép nélküli időkben. Reményt, lelkesedést csepegtetni… magamba is.

Úgy hagyni ajtócsapkodós, undok kamasznak lenni, hogy közben hinni benne. Hagyni hogy utáljon, esténként pedig imádkozni érte, nehogy rossz társaságba keveredve elsodorja a drog, pia, az élet. 

19 nehézségekkel tűzdelt, de magasztos és gyönyörű év, szülői kitartás, támogatás is kellett ehhez a megmérettetéshez, hogy mindennek megkoronázásaképp az érettségit önállóan végigvigye. A felvételi pontokat összehozza, adminisztráljon, regisztráljon, jelentkezzen, megoldja, megugorja és most egy igazi felnőtt nő nézzen a szemembe. Egy nő, akire büszkék vagyunk és aki lényével bizonyítja, hogy a szülő-gyerek közös életének minden perce csoda még akkor is, ha néha nagyon nehéznek érezzük.

Szóval “Nem nagy szám…” de nekünk szülőknek az egyik legnagyobb!

The post Micsodaaa!!?? Nem nagy szám!!!?? appeared first on Igazinő.

Mindent. Nekik köszönhetem azt a nőt, aki most vagyok. Aki tudja mit szeretne, tudja ki kell neki, mennyit ad és mennyit vesz ki egy kapcsolatból. Aki már soha többé nem akar sírni senki után. Aki csak a jót engedi be, azt aki felemeli és azonnal bezár a játszmákra. 

Azt mondják, ami nem öl meg az megerősít. Persze, amikor bele akarsz halni a fájdalomba, mert összetörték a szíved, akkor ez nem kapaszkodó. Mikor szeretsz és a saját érzéseid fullasztanak, akkor inkább azt kívánod, hogy most szeressenek és ne később legyél erős. 

Mindennek megvan az oka, még ha ezt nem is látjuk előre. És még, ha nagyon fájdalmas is a tanulás útja. Az érzelmeink csapongását kordában tartani hosszú tanulási folyamat. Valójában nem tanulhatod meg könyvekből, nem tanítják egyetemen. Meg kell tapasztalnod a mélységet és a magasságot, ahhoz hogy erős, öntudatos és boldog ember legyél. Mikor felfelé kúszol a gödörből, sírva nyüszítve kapaszkodva a sáros talajba, amikor újra és újra visszazuhansz.

Már mindenhol fáj, vérzel, sebes a bőröd, eltörött a csontod, de téged hajt egy felfoghatatlan erő, hogy újra a fényre juss. Az a nő, aki kimászik abból a gödörből az már soha többé nem akar az lenni, aki beleesett. Az már egy másik ember. Sárosan, megtörten, de lélekben sokkal erősebben tud elindulni előre. Mindenkinek ezen a fejlődésen kell keresztül menni. Van, akinek többet. Van, akinek kevesebbet kell tanulni. Attól függ milyen mélyen tudsz érezni. Az érzelmeink mélysége határozza meg a gödör mélyét is, hiszen ezt a gödröt magunk ássuk. Vágyakkal, szerelmekkel, akarással.

Hogy mire volt jó az életemben az a sok szenvedős kapcsolat? A sok sírás és fájdalom? 

Egyszerű: kellett, hogy megerősödjek. És nem igaz hogy az erős nők nem tudnak szeretni. Sőt! Az erős nők tudnak igazán szeretni! Ha egy erős nő megnyílik, a páncélja alól félénken kikukucskál a gyenge kislány, aki megtanulta a leckét. Aki  ott bujkál a lélek legmélyén várva arra, akinek megmutathatja magát. Annak, aki érdemes rá. Mert az erős nő már nem lesz akármikor akárkibe újra szerelmes. Nem fogja engedni, hogy a falai, amit épített leomololjanak. Már nem hagyja, hogy összenyomják. Van ajtó a falon és akinek kulcsa van hozzá annak nyílik, de aki csak a kilincset rángatja az sosem fog átjutni rajta. 

Hogy szeret az erős nő? 

Hát erősen. Őszintén. Sallangok és játszmák nélkül. Bele meri engedni magát a szerelembe, mert ismeri az érzelmeit. Tudja hol az a pont, ahol a fájdalom már nem a szerelem velejárója hanem a bántásé. Tudja azt is, hogy csak úgy talál igaz szerelmet, ha önmagát adja, ha nem játszmázik, ha nem akar megfelelni senkinek. Ha szereti önmagát, és köszöni szépen jól van.

Az erős nő szokott sírni?

Igen. Nem akar, de szokott, de ez a sírás már nem az a sírás, mint az út elején. Már nem a másik miatt sír hanem önmaga miatt. Elkeseríti a zavarodottság. Mert egy erős nő is futhat csapda felé. Amiről azt hiszi az elején tudja csinálni, de aztán rájön, hogy olyan húrokat pengetnek a lelkében, amit nem akar érezni. Mert fáj. Mert nem elég tiszta. Mert nincs biztos fogás rajta. Mert kétségekkel teli. Akkor sír. Visszazár és ha ügyes volt csak annyira sérül, hogy még erősebb legyen tőle. 

Mindannyian ugyanazokat a lépcsőfokokat másszuk. Mindannyian ugyanazokat a csapdákat kerülgetjük. Szeretünk, elbukunk, felállunk, lesöpörjük a ruhánkat és soha nem adjuk fel! Az út végén találkozunk az igazi önmagunkkal, az igaz érzésekkel. Jutalmul csodát kapunk, ahonnan már visszanézni sem fáj. 

The post Erős nőnek lenni kiváltság! appeared first on Igazinő.

Talán az, hogy a semmire is fel tudunk húzni egy egész mesevilágot. Míg a férfi vadászik, addig mi elhisszük neki, hogy szépek vagyunk. Ha nyújtja a kisujját, képzeletben gyűrűt húzunk rá. Ha csak szexet akar, mi akkor is érzelmeket viszünk a kapcsolatba. Tizenéves lányok naivitásával isszuk az üres bókokat. Rajongunk már az elején és semmiképpen sem hisszük el, hogy üres álmokat kergetünk. Nincs bennünk kétely, nem nézünk a szavak mögé, nem gondoljuk végig, ha a tettek mást mutatnak, mint a minket bombázó izgalmas gondolatok.

Mi a nők szuperképessége?

Felruházni egy férfit olyan tulajdonságokkal, amik nincsenek neki. Feldíszíteni, mint egy karácsonyfát, majd gyönyörködni benne. Az is megy nekünk, hogy a  potyogó díszeket erőszakkal visszakívánjuk, nem akarjuk meglátni, hogy a korábban szépen csillogó üveggömb törött, az izzók fényei pedig foghíjasan pislákolnak. Ha pedig dőlni kezd a fa, akkor meggyőzzük magunkat, hogy csak a perspektíva hagy kivetni valót.

Szuperképességünk megnyitni a szívünket valakinek, aki nem is méltó rá. Álmodozni a romantikus kapcsolatról, és nem venni észre, hogy csak a lábunk közé szeretne bejutni a hős szerelmes.

Szuperképességünk belebonyolódni valamibe, ami egyébként szögegyenes lenne, ha látnánk és értelmezni tudnánk a neon fénnyel villogó jeleket. De mi nem tudjuk ezt, mert elvarázsol minket a saját mesevilágunk, ami kényelmes, pihe-puha, pont ránk szabott, ellenben a rideg valósággal. 

És igen. Szuperképességünk ezeket a hibákat újra és újra elkövetni. Nem számít 20-30-40 vagy 50 évesek vagyunk. Ha lelkünk szeretetre éhes kislánynak született, akkor az marad halálunkig. Hiába zárjuk be a szívünket évekre egy-egy csalódás után, egyszer csak a semmiből újra előbukkan egy tekintet, egy mosoly, egy szép szó, és már nyitjuk is a kapukat. 

Hibás ezért a férfi?

Talán igen, hiszen könnyű játszani egy szerelmes nő érzelmeivel. Vagy csak nem tudja mi zajlik bennünk? Lehet még mi magunk sem értjük, mi történik ilyenkor. Mintha egy másik dimenzióban élnénk. Elveszítjük a realitás érzékünket és bálványozzuk az ismeretlent. Ezer csáppal tapadunk rá és fáj, amikor a valóság letör egyet.

Ez a szuperképességünk.

Beleszeretni egy álomképbe és nem akarni észrevenni a valóságot. Aztán sírunk, hogy becsaptak minket. Pedig legtöbbször mi csapjuk be magunkat.

És szuperképességünk ezért szégyellni magunkat.

Vagy haragudni a világra, vagy a férfire, vagy mindenkire. Mert már mindenhol azt várják tőlünk hogy erős és független nők legyünk. És mi annak is érezzük magunkat. Biztos lábakon állunk, megteremtjük az anyagi biztonságunk, intézzük az életünk, csak aztán váratlan előbukkan egy tekintet, egy mosoly, egy szép szó és elveszünk benne. Felemelt kézzel hagyjuk hogy megsebezzen a sztori, ami talán csak a fejünkben létezik.

The post A nők és a mesevilág! appeared first on Igazinő.

Hogyan fogadnám? Mit szólnának hozzá a szüleim? Ők biztosan szégyellnék. Én szégyellném? Hogyan kellene a helyzetet kezelni? Vajon a fiam elém merne állni azzal, hogy nem a lányokat szereti? Fel merné vállalni magát előttem?

A konzervatív gondolkodású 70-es 80-as években nőttem fel, amikor sok minden tabu volt. És ott, a vidéki kisvárosban csak suttogva merték említeni, hogy „Tudod, Gobbi Hilda… Ő a lányokat szereti. Márkus László meg… Na! Tudod… Ő meg a fiúkat.”

De persze mi, gyerekek, nem nagyon foglalkoztunk ezzel. Éltük a saját kis életünket – aszerint, amit az úttörő 12 pontja megengedett, ami a szocialista erkölcsnek megfelelő volt. Ami beleillett a “mindenki egyforma”, Alföldi papucsos, Trapper farmeres, Tisza cipős, iskolaköpenyes munkásgyerek fílingbe.

Aztán, amikor a 90-es években apa nélkül kezdtem nevelni a gyerekem, rettegtem: ha kiderülne a fiamról, hogy meleg, képes lennék ugyanúgy szeretni, mint előtte? Ez a gondolat sokáig emésztett, hiszen nem voltak körülöttem példák, nem tudtam, hova forduljak a kétségeimmel, kivel beszéljek erről.

A szüleimhez biztosan nem mehettem, mert hát a sok tabu, a tökéletességre, külsőségekre való törekvés megbénította az őszinte szülő-gyerek viszonyt. Nem számíthattam támogatásra egy kisvárosi, középszerű, kitűnni nem vágyó családtól. Hosszú idő, nyitottság, tanulás és főleg társadalmi változás kellett ahhoz, hogy helyére kerüljön bennem a téma.

Jó anya akartam lenni, aki feltétel nélkül tud szeretni, és aki elé bármilyen nehézséget gördít az élet, megoldja. Szeretettel, elfogadással.

Eltelt 25-30 év, és jó érzéssel tölt el, hogy olyan világban élhetek, ahol szabadon vállalhatom magam. Akkor is, ha kicsit kilógok a sorból. Ahol nem kell szégyellnem, ha nem vagyok tökéletes, ha másképp gondolkodom, ha más vagyok, vagy ha átlagtól eltérő gyerekem van.

FORRÁS: UNSPLASH

Ahol nem tölti ki tudatlanságból fakadó szorongás az életemet, vagy a gyerekem életét. Abban a társadalomban, ahol alap az elfogadás, sokkal könnyebb jó szülőnek lenni, mert igazából nagyon nehéz úgy szeretni, hogy közben kijelölt utak mentén kötelező haladni.

Most viszont kicsit megtorpantam. Velem együtt változott egy világ, ami ugyan nem tökéletes, de nekem – aki tisztában van azzal, milyen sok hátránnyal jár, ha tabuk és titkok közt nevelkedik fel az ember – jó.  Mert már tudom, mennyi munka megismerni, helyretenni és helyén kezelni azt, amiről nem akar senki beszélni.

Nekem ez a fajta nyitott világ jó! Biztonságot ad, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, hogy beszélgethetek nyíltan a gyerekemmel bőrszínről, vallásról, szexuális irányultságról, hajléktalanságról, bármiről. Hogy biztathatom, vállalja magát, bármilyen is, hiszen csak a saját boldogságát keresi egy szabad országban, Európa közepén.

25 év után ismét van egy kamasz gyerekem, aki még keresi a helyét a világban. Szülőként a legfontosabb feladatom, hogy önazonos és boldog felnőttet neveljek belőle, támogató környezetben. Akkor is, ha ehhez a sárkányt kell legyőznöm. Szeretném, ha minden oldalról információi lennének ahhoz, hogy a saját útját tudja járni, és ne az általam vagy más által kijelöltet.

Hiszek abban, hogy nem vagyunk egyformák, és hogy egy komformizált, leszabályozott világban is előbb-utóbb a saját útjára talál az ember. Ezért lenne fontos mindenről beszélni. Mert rajtunk áll, hogy erre az útra már gyerekkorban segítünk rálépni a gyerekeinknek, vagy csak 30-40 éves korukban, amikor terápiára járva, csalódásokkal, drogokkal, alkohollal, testi-lelki betegségekkel kikövezett múlt után találnak majd rá.

Nyitókép: Unsplash

The post A szexualitás egyik formája sem lehet tabu a gyereknevelésben! appeared first on Igazinő.

Nem! Nem jön meg a kedvem a nyílt és egyenes ajánlattételtől! Nem! Nem leszel kívánatos, mert elküldesz egy fotót az álló nemi szervedről! Nem! Nem fogom széttenni a lábam, mert neked jobb volt velem (nyilván hazugság), mint a mostani barátnőddel. Nem! Nem mutatom meg a cicim, akkor sem, ha már láttad. Nem! Nincs igényem arra, hogy lefeküdjek veled, ha már együtt élni nem akarsz velem. És nem! Nincs örökbérleted a lábam közé, csak azért, mert már jártál ott.

Megalázónak tartom, hogy megfordul ilyen a fejedben

Megalázónak tartom, hogy lealacsonyítanál alkalmi szexpartnernek. Megalázónak tartom, hogy pusztán a szex jut eszedbe rólam. Megalázó az egész úgy, ahogy van.

Mert a testem azt csinálja, amit a lelkem súg neki, és a lelkemhez nem a lábam közt van a bejárat. A lelkemhez nem érsz el egy meztelen fotóval vagy egy nyílt sz*xre hívással. Kár, hogy nem is akarsz. Vagyis már nem kár. Vagyis már inkább csak döbbenten bámulok magam elé és arra gondolok, vajon mi járhatott a fejedben, mikor ezt küldted

Kép forrása: Midjourney

Talán azt gondoltad, hogy ha meglátlak meztelenül, már nyitom is az ajtót sz*xre éhesen. Köszönés helyett szétteszem a lábam, vadul szeretkezünk egyet, majd kedvesen megcsókollak, elbúcsúzunk, sőt, még utánad is kiáltok,  gyere máskor is, bármikor, amikor csak kedved támad egy laza körre. Vagy esetleg arra gondoltál, biztos itthon sírok utánad és elég, ha bedobod a jó sz*x kártyát, én pedig gondolkodás nélkül esek a karjaidba – vagy inkább máshova esek bele? Vagy esetleg így akarsz visszacsábítani? Na jó! Ezt én is csak kínomban írtam ide, nyilván nevetséges gondolat.

Szóval, ez nem jött be

Az igazság az, hogy most lebukfenceztél és arccal a földbe csapódtál onnan, ahova felemeltelek. Eddig azt gondoltam, te más vagy, mint a többi. Azt gondoltam kölcsönös a tisztelet. Több voltál számomra, mint egy hosszú távra tervezett kémiai kaland. A társam voltál, a lelkem egy darabja, a szerelmem, akinek kezébe adtam a szívem. Erre te belepostad a szívem a földbe, és most rám töröd az ajtót a testemért.

Sosem értettem, mit akarnak az exek miután szakítottunk

Miért küldenek meztelen fotókat? Miért próbálnak újra lefektetni? Miért hiszik, hogy egy szavukba kerül és a tegnapi szerelmekből mai szeretők lesznek? Miért hiszik, hogy nekik tovább jár az, ami már nem az övék? És hány exet bombáznak egyszerre? És amíg együtt vagyunk velük, hány exet bombáztak mellettünk?

Van, akinél bejön?

Talán minden nőnek van egy exe, akinél ez egyszer bejön. Akinél reményt kelt az újrakezdéshez a sz*xuális vonzalom. Hogy talán nem csak a szexért jön vissza. Talán mégis szeret. Aztán másnap nem veszi fel a telefont, vagy érezteti, esetleg őszintén elmondja (mondjuk ez nem annyira jellemző), hogy ez csak szex, nem akar többet. Akkor örökre megtanuljuk, hogy teljesen érdektelen, mit akarnak az exek, a testünk többé nem adjuk, az ő bérletük lejárt, véglegesen.

• Felugorhatnék?
• Nem!

Nyitókép: Midjourney

The post Azért mert az exem voltál, még nincs örök bérleted a lábaim közé appeared first on Igazinő.

– Kaptam egyszer régen egy barátnőmtől, hogy mindig legyen erőm kirúgni azokat az embereket, akik nem jók hozzám.

– Ez hülyeség. Ha valaki nem jó hozzád, miért vagy vele?

– Mert a kirúgásnál csak a felismerés nehezebb.

Sokáig kerestem a helyem. Azt éreztem, valami baj van velem. Nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, elég kedves, egyszóval olyan semmilyen vagyok. Egy szürke kisegér, akinek a félhomályos pincelyukban lapulva a legjobb. A sok év alatt egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ne velem lenne a baj. Mindig hittem azoknak, akik az önzetlenségem és naivitásom kihasználva megpróbáltak magukhoz láncolni, mert szükségük volt egy jól formálható „alattvalóra”.

Belőlem nyerték az energiát.

És ahogy ők egyre magabiztosabbak és erősebbek lettek, úgy lettem én egyre kisebb és szomorúbb. Persze ez is az én „hibám” volt. Valamiért mindig is vonzódtam a határozott, erős karakterekhez. Barátként, barátnőként is szerettem, ha valaki megfogta a kezem és vezetett. Legalábbis ezt gondoltam. Hogy szeretem. Hogy én ezekért az emberekért tudok rajongani.

Csak közben belebetegedtem a nagy rajongásba. Ha mérlegre tettem a gyermekkori álmaimat és a megvalósult jelent, óriási űrt láttam a kettő között. És fetrengtem az önsajnálatban. Minden napom a túlélésről szólt. Csak akkor tudtam létezni, ha az általam istenített emberek nagynéha megsimogatták a fejem és megdicsértek, hogy ügyes vagyok – bár van nálam ügyesebb is, de azért ne adjam fel. Aztán persze, amikor azt látták, hogy még ez a dicséret is „túl sok”, akkor gyorsan visszavettek és lehülyéztek. Én meg bólogattam.

Tudatlan, naiv lány voltam.

Sodródtam a saját életemben, abban a hitben, hogy ez a karmám. Nem olvastam önsegítő könyveket, vagy ha bele is kezdtem egybe (például Hogyan mondjuk nemet?) rögtön jött az oltás: „Milyen szarságot olvasol? Nincs neked erre szükséged! Itt vagyok én. Majd én megmondom, hogy csináld!”

Forrás: Unsplash

Aztán valahogy csak elkezdtem felismerni magam körül a valóságot. Valahogy csak elkezdtem kiválogatni a szemetet az értékes közül. A fülembe is egyre többen kezdtek duruzsolni. Apró igazságokat. Egy-egy szót. „Becsap.” „Kihasznál.” „Nem szeret.” Nyitogatták a szemem, na meg, kaptam ezt a kerámia bakancsot is…

Amikor évekkel később bekerültem egy csapatba, ahol jó lenni, ahol támogató a légkör, ahol elhiszem végre, hogy jól csinálom, akkor állt össze a fejemben minden. Rájöttem, sosem velem volt a baj az életem során. Egyszerűen rossz – vagyis hozzám nem passzoló – emberekkel vettem magam körül. Olyanokkal, akiknek nem számítottam. Akik csak lenyomni akartak, mert azzal ők „magasabbak” lettek.

Szóval, ha rosszul érzed magad, legyen az első, hogy nézd meg, kik vesznek körül! Ne ments fel senkit, hogy valójában jó ember, csak neked kell változni. Ne gondold, hogy mindenki utat mutat, ha fogja a kezed – mert lehet, csak azért fogja, hogy ne futhass el.

Ismerd fel, ha egy kritika nem épít, hanem rombol!

Ha valaki mellett kevésnek érzed magad, legyen erőd otthagyni a francba! Fordíts hátat! Keresd mindig azoknak az embereknek a társaságát, akik egyenrangúként kezelnek. Nem kell, hogy felemeljenek. Nem kell, hogy többre tartsanak. Elég, ha tisztelik azt, aki vagy. Így fogod saját magad építeni, és így épül majd veled együtt a környezeted is.

Senki nem születik kevesebbnek a másiknál. Szelektálj! Az igazi barátok mindig maradni fognak. A többit pedig engedd el! Hidd el, nem fognak hiányozni…

Nyitókép: Unsplash

The post Rúgd ki az életedből azt, aki rombolja a lelkedet! appeared first on Igazinő.

Tanárok! Legyetek bátrak!

Milyen trauma lehet egy érettségi előtt álló gyereknek, hogy óra közben kirúgják a tanárát? 4 éve kíséri őket a felnőtté válás legbonyolultabb éveiben, látja őket kinyílni, férfivá, nővé érni, segíti céljaik elérésében, fogja a kezüket. Majd egyszer csak azt mondják a gyerekeknek, holnaptól ez a kapaszkodó nincs. Elveszik tőlük, kérdés nélkül.

Megmutatják nekik, hogy be kell fogni a szájukat, nem állhatnak ki magukért. Nem lehetnek lázadók, mert az erősebb él a hatalmával és a szigorú rend megőrzése érdekében fegyelmez, büntet, megfélemlít. Ilyen az élet. Legalábbis ezt tanítják most nekik az elmúlt napok történései. Tanári oldalról is borzasztó, ami történik, de a gyerekeink oldaláról még aggasztóbb. Persze, legyen mindennek következménye, de reális határok között és normális/morális stílussal.

Nem akarok azzal foglalkozni, hogy nincs tanár a gimnáziumokban, hogy akik vannak, azok is azon gondolkoznak, hogyan éljenek meg a fizetésükből. Hogyan tartsák meg a lelkesedést a munkájuk iránt, hogyan feleljenek meg a szülőknek, a rájuk nehezedő terheknek. Nem foglalkozok azzal, hogy maguknak kell venni a ceruzát, tollat, papírt a munkájukhoz. És nem írhatják le költségként, mint egy vállalkozó, hanem az egyébként is kevés fizetésükből kell kigazdálkodniuk.

Hogy lassan már a szülők tartják a lelket bennük a támogatásukkal. 

Nem foglalkozok ezekkel, mert ez nettó politika, és én utálom a politikát. Az viszont a szememben nem politika, hogy cserbenhagynak érettségire készülő gyerekeket, szülőket. Hogy összezavarnak olyan fiatalokat, akik egyébként is nehéz időszakot élnek meg. Keresik a helyüket, keresik az igazságot. Hogy arra kondicionálják őket: kiállni az elveikért bűn, amiért büntetés jár.

Hogy nincs joguk beleszólni a saját életükbe, sodródni kényszerülnek egy újabb helyszínen, amit eddig viszonylag biztonságosnak éreztek azok a gyerekek, akiket megtépázott két tanév Covid. Akiknek a fejük felett itt lebeg egy háború fenyegetettsége, amit még a szüleik sem tudnak feldolgozni. Akiket frusztrál, hogy a világban a pénz az isten és egyre inkább háttérbe szorulnak az emberi értékek, az empátia, a szeretet, a szolidaritás.

Forrás: Unsplash

Mit gondol az, aki ilyen döntést hoz?

Milyen ember az, aki ilyen döntést hoz? Vajon van szabad akarata? Vagy egyetért a „saját” döntésével? Vajon van neki kamasz gyereke? Ha van, szokott vele beszélgetni? Tudja, hogy mit gondol ma egy kamasz gyerek? Hogy azt gondolja, a korosztályában nincs olyan, akinek ne lenne valamilyen mentális problémája? Hogy nincs jövőképük. Hogy kilátástalannak látják az életüket. Hogy abban őrlődnek, hogyan kellene megfelelni mindennek és mindenkinek.

És amikor végre azt látják, ki lehet állni az igazunkért, lehet tenni a jövőnkért, a sorsunkért, akkor megmutatják nekik, hogyan kell kivégezni a tenni akarót…

Ezek a gyerekek azt gondolják, az ő életük senkinek sem számít. Csak a hatalom létezik és az erősebb kutya… Azt gondolják, értelmetlen tenni, mert nekik már úgysem lesz soha olyan jó életük, mint azoknak, akik ezt a világot ide vezényelték. Akik békében, viszonylagos szabadságban, biztonságban nőttek fel, és akik most pont ezektől akarják megfosztani őket.

Ezért kérem a tanárokat, legyenek bátrak! Mutassák meg a gyerekeinknek, hogy vannak még olyan emberek, akikre felnézhetünk, akik utat tudnak mutatni. Akik visszaadják a hitet, hogy van a gyermekeinknek jövője, és van miért élniük! Hogy van igazság, szeretet és becsület.

Tanárok! Legyetek bátrak!

Nyitókép: Unsplash

The post „A tisztességes pedagógusok teljesítménye nem a fizetésüktől függ…” appeared first on Igazinő.

16 évesen feszes volt a testem, a bőröm üde, sehol egy ránc, minden tökéletes, de én mégsem tartottam magam szépnek. Mert nem volt elég hosszú a combom, túl magas volt a homlokon, nagy volt a fülem… És egyébként is, sokkal szebb volt nálam a barátnőm, akiért minden fiú odavolt, mert valahogy másképp beszélt, másképp dobálta a haját. Másképp járt, és még a combjai is hosszabbak voltak, mint az enyém.

25 évesen egészséges életet éltem, sportos alakom volt, gyönyörű fiam, mintha a kisöcsém lett volna. Élvezhettem volna a fiatal anyukák életét, de ott bujkált bennem az elégedetlenség, hogy nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, miután elhagyott a férjem.

30 évesen egy nárci mellett hosszú évekig hallgattam: „Nem értesz semmihez! Semmiben sem vagy jó! Te sosem fogsz pénzt keresni! Hülye vagy mindenhez! Nézz a tükörbe, mindig rosszkedvű vagy! Mi a franc bajod van?”

40 évesen kezdtem észrevenni magamon, hogy öregszem. Más lett a testem. Már nem volt elég 2 nap diéta, hogy a lánykori formám hozzam. Ide-oda rakódott a zsír. Új kapcsolat, új terhesség. Küzdés a kilókkal.

Ki vagyok én? Jó helyen vagyok? Jól csinálom? 

Forrás: Unsplash

50 évesen aztán valahogy minden a helyére került. És míg régen 50 évesen illett megöregedni, én épp kinyílni készülök. Már szeretem az életem. Szeretem magam. Szeretem a testem. Nem tökéletes, de rendben van. Szeretem a ráncaim, mert emlékeztetnek arra, hogy 20 évesen ráncok nélkül milyen szép voltam és akkor ezt mennyire nem láttam. Szeretem, hogy tudok hova visszanyúlni, ha tapasztalat kell, de úgy érzem, nézhetek előre is, mert van még ezer tervem.

De mitől is vagyok olyan pimaszul idegesítően boldog ötvenes?

Mert már nem érdekel, mit várnak el tőlem. Nem frusztrálnak a kilók, inkább arra gyúrok, hogy jól érezzem magam a testemben. Nem nyomaszt a jövőm – bár tudom, hogy nem áll előttem egy egész élet, de pont ezért sokkal többet tudok kihozni minden napból.

Könnyű szívvel reptetem ki az életemből azokat, akik lehúznak.

Megtanultam, hogy a más problémája az a más problémája – és nem az enyém. Nem szégyellem a tökéletlenségem, sőt, roppantul szórakoztat, ha hibázok. Vallom, ha egy problémán sírunk, az ugyanaz a probléma marad akkor is, ha nevetünk rajta. Szóval inkább nevetek. Nem hasonlítom már magam senkihez. Egyedi vagyok, ahogy te is. És bár a combom sem lett hosszabb, a fülem sem kisebb, ellenben ami most van, csak rosszabb lesz az idővel, így inkább szeretem magam most.

Hogy ezeket mind gondolhattam volna 20-30-40 évesen is? Igen. De akkor nem gondoltam. Most gondolom, mert most érkeztem meg önmagamhoz. 50 évesen.

Nyitókép: Unsplash

The post 50-es nőként végre megtanultam boldog lenni! appeared first on Igazinő.

Hétköznapi apróságok akasztottak ki, ilyen-olyan piszlicsáré dolgok voltak életbevágóan fontosak. Aztán 2022. április 20-án minden szélsőséges, vagy épp jelentéktelen érzésem felett győzött a szomorúság. Aznap délelőtt 10:00 órától délután 16:30-ig küzdöttünk a kiskutyám életéért. Percről percre lett egyre rosszabbul a kezeim között. Infúzió, injekció, fájdalomcsillapító, vizsgálatok, orvos, kórház.

Ő pedig már nem is tiltakozott, mint ahogy szokott, vérmesen, harapdálva engem és az orvosokat is. Már csak hagyta, hogy azt csináljunk vele, amit akarunk. Hogy ezt hogy lehet kibírni? Nem tudom. Hogy ezt hogy lehet kiírni magamból? Azt sem tudom. Vannak, amikor nincsenek szavak.

Nem tudom leírni, mit érzek most, amikor eszembe jut az a kis barna zsemlegombóc, akit a 3 éves lányomnak szánt karácsonyra az apja – de persze egy 70 dekás csivava nem lehet egy három éves gyerek ajándéka. Inkább „csak” a kistestvére lehet, hogy együtt nőjenek fel. Nem tudom leírni, milyen érzés, ha arra gondolok, mennyi sok vicces dolgot csináltak együtt ezek ketten. Meg többen.

Az utcából a többi gyerekkel. Meg a kutyákkal. Az a sok hangos kutya-gyerek sétáltatás csapatosan összeverődve, a kertvárosi utcák csendjét felzaklatva. Még olyan is volt, hogy légpuskával jött ki az egyik bolond, mi meg futottunk. Nem tudom leírni, hogy csak úgy lehetett együtt élni vele, hogy ha ránéztünk, kapott egy simogatást. És mindig rá kellett nézni, mert ő másra se vágyott, csak arra, hogy ránézzünk.

FORRÁS: UNSPLASH

És persze a hűtő ajtót sem lehetett úgy kinyitni, hogy ne teremjen ott egytizedszázadezred pillanat alatt, feszesen vigyázzban ülve. Aztán a kaja után jöhetett újra a simi. Nem tudom leírni, mennyire volt része 13 évig az életünknek. Nem tudom leírni, mennyi szeretetet adott. Nem tudom leírni, hogy tudott úgy nézni a gomb szemeivel, hogy abban az „örökké szeretlek, legyél mindig mellettem” volt benne.

Még az utolsó óráiban is, amikor már mozogni sem tudott, de bármerre léptünk, ő kísért minket a szemeivel. Nem tudom leírni, mit éreztem, amikor már elfekvőként hallotta, hogy nyílik a kapu, és ösztönösen megpróbált kijönni a helyéről, hogy ő legyen az első, aki üdvözöl az ajtónál. De a lábai már nem bírták és csak tehetetlenül kiesett a helyéről és elfeküdt a földön.

Nem tudok semmit írni, ami kifejezné és érzékeltetni tudná csak egy picit is azt a fájdalmat, amit 13 év után egy kutya elvesztése okoz. Még este elpakoltam mindent, ami az övé volt. Azóta nem lépünk oda a kőre, ahol  feküdt. Gondosan kikerüljük az üres teret. Mintha még mindig ott lenne. De igazából oda se nézünk. Mert minden egyes percben, amikor szembesülünk az ürességgel, megszakad a szívünk.

Mikor a legrosszabb? Reggel felkelni. 13 évig minden reggel, amikor kinyitottam a szemem, az első gondolatom a kutyám volt. Elém jött álmosan, farokcsóválva, én megsimogattam, kiengedtem pisilni, kaját készítettem neki, és csak utána indult a napunk. Most pedig kinyitom a szemem, és szintén az első gondolatom a kutyám. Hogy nincs többé. És akkor minden reggel kicsit meghalok én is.

2022 április 20-án 16:30 perckor megszakadt a szívem.

Bosszankodás, mérgelődés és mosoly nélkül maradtam. Tenyeremben sok-sok simivel, amivel most nem tudok mit kezdeni. Emlékeimben örökre ott ragadt egy kutyanézés, egy arc, egy szag, egy ugrabugrálás, farok kergetés, arcomba nézés, amikor eszem. Sarkamban járás, amikor megyek, ölembe fészkelés, amikor pihenek. Szívemben pedig ott maradt egy érzés. Egy érzés, amit nem lehet leírni. Csak felcímkézni: Az én kutyám helye, belépni tilos!

Nyitókép: Unsplash

The post 13 év után vesztettem el a kutyámat, és családtagként gyászolom… appeared first on Igazinő.

Három gyerek volt a cél, de már az első terhességem után megtorpantam. Tudom, van, akinek áldott állapot a 9 hónap – én terhes voltam. Kezdődött a stressz ott, mikor elhatároztuk, babát szeretnénk. Aztán csak vártunk. Teltek a hónapok. Most sem sikerült, most sem, megint megjött, minden hónap csalódás. Biztos nem is lehet gyerekem, nekem már sosem lesz, így fogok megöregedni, gyerek nélkül.

Aztán egy nap megjelent a két csík. Jaj, de jó! Hú, már nem is számítottam rá. Most hogy is lesz? Pont új munkahelyem van. A lakás is kicsi. Biztosan ezt akartam? Teljesen meg fog változni az életünk. Aztán izgultam a 12. hétig. Meg persze utána is, de menjünk csak szépen sorban. Izgultam a pecsételő vérzés miatt. Az első orvosi vizsgálat előtt.

És közben hánytam, rosszul voltam, semminek nem volt íze, mindent kívántam, aztán megint rosszul voltam. Pisilnem kell, pisilnem kell. Utáltam a szagokat, utáltam a reggeleket, utáltam mindenkit, kávét akartam inni, de nem tudtam, és az a rettentő álmosság… Jöttek sorban a vizsgálatok. Éhgyomorra vérvétel, nyaki redő, AFP, vércukor, mind rossz.

Toxoplazma vizsgálat. Az is rossz. Ultrahang. Nem fejlődik rendesen. Ja, de! Csak elmértük. De azért így is pici. Elveszik a gyereket. Nem akarom. Csak saját felelősségre megtartható! Megtartom. Izgulok. Fejlődik rendesen? Mozog? Jaj, mennyit mozog! Már fáj, ahogy rugdos. Nem tudok aludni. Nem tudok enni. Nem kapok levegőt. Mindenhol nyom.

FORRÁS: PEXELS

– Doktor úr! Azt olvastam…

– Kedves hölgyem! Maga csak ne olvasgasson! Élvezze az állapotát, és legyen nyugodt. Minden rendben lesz.

Oké! Nyugodt vagyok, csak még meg kéne venni a babakocsit. Ki kéne festeni a szobát. Be kéne rendezni. Bútor is kell, babaruha is kell. Nekem már a zsákruha is jó. A fejemre is. Hogy nézek ki? Dagadt vagyok, vizes vagyok, a fejem felpuffadt, a hajam is milyen?

Mindjárt szülök. Azt hogy kell? Levegőt kell venni! Nyomni kell! Nagyon tudományos ez. Vajon este szülök? Vagy reggel? Beérek a kórházba? Csak vegye már ki valaki! Biztos hamarabb szülök. Nem, nem szülök hamarabb. Rugdos még? Már egy héttel túlhordtam. Rendben lesz a szülés? Egészséges lesz? Áldott állapot. Igen.

Talán voltak áldott gondolataim, de leginkább paráztam, izgultam, féltem és rosszul voltam.

Aztán amikor megszületett, csak néztem. Mekkora CSODA! Apró gyöngyök a kis ujjai. Ráncos kis pofi, vörös kis fejecske, megvan mind a két lába, mind a két keze, a szeme helyén, és a füle meg az orra sem cserélt helyet. TÖKÉLETES! Már csak életben kell tartani!

Nyitókép:

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post „Maga csak élvezze a babavárást” – mondta az orvos… appeared first on Igazinő.