Ez esetben jó szórakozást kívánunk! Mielőtt azonban belemerülnétek az élvezetekbe, érdemes végigfuttatnod magadban az alábbi kérdéseket.

Lehet, hogy félvállról veszi az egészet?

Ezzel persze önmagában semmi gond, ha te sem tartós kapcsolatot vizionálsz az illetővel. Ha azonban kicsit is számít a másik személye, kiábrándító lehet, ha neki az egész aktus egy sportgyakorlat. Aki tényleg vágyik rád, az nem ritkán szorong az első néhány alkalommal, és ez a státuszától, korától, intelligenciájától független.

Nem kell totálisan rágörcsölnie, hogy észrevedd rajta az aggodalom jeleit: vajon sikerül jót nyújtania neked? Ha azonban ez a kis teljesítménydrukk is hiányzik a partneredből, és lehengerlő magabiztossággal lök neki a falnak, akkor könnyen lehet, hogy a mekis kaja vagy neki, nem egy Michelin-csillagos különlegesség.

FORRÁS: PEXELS

Vajon hány nőn gyakorolta ezt a profi performanszot? 

A fenti pont folytatásaként: vannak, akiknek kissé derogál a százhatvannyolcadiknak lenni a sorban. Hervasztó belegondolni, ha valaki a Sziget Fesztivál napi látogatószámának felén tökéletesítette a technikáját. Mert ha a technika tökéletes, az soha nem véletlen.

Persze, senki felett sem kell ítélkezni a korábbi partnerei száma alapján, de… ha a saját testedről, intimitásodról, érzelmeidről van szó, akkor bátran tedd meg! Gyűjtse másokkal a strigulákat – már ha te magad nem vagy ugyanilyen gyűjtögető alkat. Ebben az esetben húzzátok csak be egymást!

Lehet, hogy hátsó szándékai vannak? 

Ha létezik bántalmazók iskolája, az első óra anyaga, hogy a szexnél nincs jobb manipulációs eszköz. Amilyen könnyű egy férfit az orránál fogva vezetni a szexualitása mentén, épp olyan könnyű egy nőt is. Főleg, hogy a testiséget gyakran követik a felfokozott érzelmek. (Nem, ez nem valami kétbites szexista okoskodás akar lenni. Éppen csak nálunk, nőknél termelődik több abból a fránya oxitocinból, ennek pedig megvan a következménye.)

Az érzelmi bántalmazók gyakran taszítanak rózsaszín ködbe a kapcsolat kezdetén, ahol elveszíted a tájékozódó képességed. Idealizálnak, agyondicsérnek és minden igényedet kiszolgálják, hogy függőséget alakítsanak ki a személyük iránt. Ennek pedig mi lenne hatékonyabb eszköze, mint a frenetikusan jó szex?

Persze, amint becsalogattak a sűrűjébe, ki is húzzák a talajt a lábad alól, és már indulhat is a klasszikus húzd meg, ereszd meg játék. Már ha hagyod, hogy egy seggfej jojózgasson veled hónapokon keresztül. És hát általában hagyod, mert azt a szexet nem pótolja semmi.

A gyerekkori traumáidat éled ki vele?

Mindannyian láttunk már párokat – jobb esetben csak megfigyelőként -, akik közt szinte sistereg a levegő, és bármilyen kis szikra berobbantja. Talán arra fogják, hogy ez afféle olaszos, tányértörős kapcsolat, ahol óriási amplitúdókkal csap át az imádat gyűlöletbe, és vissza. Milyen jó is az ágyban rendezni az ilyen konfliktusokat!

Igen ám, csakhogy a két szerencsétlen szereplőnk valójában nem csinál mást, mint újra- és újraéli az élete első néhány évében elszenvedett hanyagolást, bántalmazást, dühöt és fájdalmat. Pontosan tudják, milyen gombokat nyomkodjanak a másikon. Hiszen éppen azért választották egymást, mert összepasszolnak a sérüléseik mentén, mint két elcseszett puzzle-darabka.

Az ördögi kör évekre is állandósulhat, hiszen a szex gyakran parádés az ilyen kapcsolatokban. És hogy miért? Nos, azért, mert az agyunk már csak úgy van összerakva, hogy számos gyerekkorban átélt kényelmetlen, kellemetlen ingert szexualizál. Ez vezet aztán a furábbnál furább fétisek kialakulásához.

És ezért van, hogy azzal hancúrozunk a legjobbakat, akivel hasonló traumák alakították a szexuális kultúránkat. Persze, mindezzel a világon semmi gond nincs, már ha az együttlét konszenzusos. Az érzelmi bántalmazást viszont csak akkor tudjuk elkerülni, ha mihamarabb felismerjük, mibe és miért megyünk bele.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ha egy férfi túl jó az ágyban, az gyanús is lehet? appeared first on Igazinő.

A Facebook-falam tele van a terápiába járó fiatal felnőttekről szóló viccekkel. Arról, hogy szorongunk, szégyenkezünk, szarul vagyunk. Évek óta nem aludtunk 8 órát egybefüggően, legalább egy stresszbetegséggel küzdünk, és vannak pillanatok, amikor inkább feladnánk az egészet. A depresszió olykor megbénít: csak fekszünk magzatpózban a takaró alatt, és nem akaródzik kikászálódnunk az ágyból.

Néha lábon kihordunk egy random pánikrohamot, aztán mégis összeszedjük magunkat, és csináljuk tovább. Hát ilyen az érzékeny idegrendszerű emberek élete a mai túlhajszolt világban. A mémek pedig arra jók, hogy legalább röhögni tudjunk a saját nyomorunkon. Szerencsére ma már nem övezi olyan tabu a lelki problémákat, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt, és a helyzet várhatóan tovább javul majd.

Ma már jóval könnyebb azoknak, akik – hozzám hasonlóan – érzelmi zavarokkal küzdenek. A szorongás és depresszió egyébként sem válogat, bármikor, bárkire lecsaphat az élete során. Egy rokonomnak például olyan gyomorgörcsöt okozott az új állása, hogy egy hét után felmondott. Még az álomfizetésért sem volt hajlandó Xanaxon tengődni, és én nagyon büszke vagyok rá, amiért kiállt magáért.

Az én barátaim is megszokhatták: van, hogy képtelenség kimozdítani itthonról, mert egész egyszerűen töltekeznem kell. Feldolgozni, ami az azelőtti napokban történt és felkészülni arra, ami a későbbiekben vár rám. Ha az ember ennyire hajlamos mindent a szívére venni, akkor bizony szüksége van az extra pihenésre, mielőtt újra belevetné magát az izgalmakba.

FORRÁS: UNSPLASH

Mindezt csak azért meséltem el, hogy aláhúzzam, én aztán megértem, ha valaki nincs jó passzban. Bal lábbal kelt fel, nem ez az ő napja, hete, hónapja vagy épp éve – ahogy azt a Jóbarátok főcímdalában énekelték. Ilyenkor igyekszem támogató jelenlétet nyújtani, vagy épp támogatóan lekopni az illetőről, ha úgy érzi, ezzel többet segítek.

Na, de mi a helyzet azokkal, akik egyfolytában a lelki betegségükkel takaróznak?

Ezek az emberek úgy menekülnek a saját rosszullétükbe, mint ahogy a lusta gyerekek lobogtatják a felmentést a tesióra előtt. Gézuka fájlalja a fejét, kérem, tessék felmenteni! Persze, senki semmit nem fog számonkérni azon, akinek papírja van róla, hogy neki valami fáj. Hiszen emberek vagyunk, nem szörnyetegek. Eddig oké.

Csakhogy vannak Gézukák, akiknek egész tanévben fáj a fejük, csak tesizni ne kelljen. És vannak olyan meglett nők és férfiak, akik azzal hárítanak el minden felelősséget, a felnőtt viselkedés minden terhét, kihívását és szépségét, hogy ők szarul vannak. De nem kedden, szerdán és csütörtökön. Nem is pár hónapig vagy pár évig. Ők örökké és rettenetesen szarul vannak, hát mit nem lehet ezen megérteni?!

Hiszen ők csak annyit kérnek, addig álljon meg a Föld és alkalmazkodjon hozzájuk az egész bolygó. Így persze könnyű megúszni az életet: fél évre lelépni kitisztítani a fejedet, amikor egy pár éves gyerek apja vagy. Olykor szerelmet vallani egy nőnek, hogy aztán máskor ignoráld, ha épp úgy tartja a kedved. Félrekefélni, hiszen te megmondtad, hogy nem tudod türtőztetni magad – nem árultál zsákbamacskát!

Bejárónőként és bébiszitterként használni a csajokat, hogy főzzenek, mossanak rád, majd ha jobb passzba kerülsz, megfeledkezni a létezésükről is. Évekig nem jelentkezni egy barátnál, aki mindig ott volt neked, meghallgatott, időt, energiát fektetett a kapcsolatba. Ingyen munkát várni el egy szakember havertól, akinek két jó szóval terveztél fizetni érte – persze azzal is majd akkor, ha nem leszel szarul.

Mindezért pedig talán még sűrűn bocsánatot is kérsz, ha bárki felelősségre vonna. „Ne haragudj, kérlek” – esedezel töredelmesen. Hiszen a másik csak nem fog belerúgni abba, aki már egyébként is megalázkodott és a földön fekszik! Persze, vannak súlyos, folyamatos gyógyszerelést igénylő pszichiátriai betegek, akik tényleg soha nincsenek igazán jól. De megfelelő kezelés mellett még ők is képesek úgy, ahogy egyben tartani az életüket.

A fent említett hőseinket viszont nem kell félteni: nagyon is lelkesen vetik magukat az élet örömeibe. Ha viszont a felelősségre vonás árnyéka vetül rájuk bármiért, amit ígértek, állítottak vagy cselekedtek, akkor hirtelen szarul lesznek. És olyankor másra sem vágynak, mint hogy macskamód szétdobják magukat, és dögönyözze őket valaki.

Hogy valóban szenvednek ilyenkor? Meglehet. De hogy a másiknak milyen lelki károkat okoz az ő viselkedésük, azzal már nekik semmi dolguk. Különben sem látnak túl a maguk határain. Hiszen a pszichológus néni is megmondta, ők depisek, nárcik, bordik, pánikosak, figyelemzavarosak – jár tehát nekik a felmentés. Felmentés korrektség, szavahihetőség, emberség és megbízhatóság alól.

Nem véletlen, hogy vetésforgóban cserélődnek körülöttük az emberek. A barátok, szeretők addig tartanak ki mellettük, amíg csontra le nem szívják őket és rá nem jönnek, hogy semmit nem kapnak az odaadásukért cserébe. Persze, a fent említett helyzetek némelyike néha belefér. Hiszen vannak napok, amikor az ember hangulata kicsit „szottyos”, és másra sem vágyik, mint egy buksi simire vagy jó éjt puszira.

Ilyenkor számot is tarthat némi extra gondoskodásra.

Ilyenkor elnézik neki, hogy felrúgja a korábbi terveket és elvonul, hogy a sebeit nyalogassa. Csakhogy nem lehet minden nap ilyen nap. Ahogy az a szigorú nevelőnő, Margaret Thatcher mondta: figyelj a tetteidre, mert szokásokká válnak, a szokásaid pedig a jellemeddé válnak. Hát, az ilyen emberek jelleméről nem sok jót lehet elmondani. És mivel a nárcizmusra nincsen gyógyír, érdemesebb elkerülni őket – mielőtt még te leszel tényleg szarul.

Nyitókép: Unsplash

The post A lelki betegséged nem kifogás rá, hogy sz@r alak vagy! appeared first on Igazinő.

Az énekesnő ma már minden képén olyan benyomást kelt, mint aki egy súlyos buliból csordogál hazafelé a Nyugati aluljáróban. Úgy fest – átvitt értelemben és szó szerint is -, mint egy szkizotip páciens a művészetterápián. Ártalmatlan őrült, akit hazaengedtek. Most aztán pöröghet-foroghat a kamerának a párducmintás neglizsében, vagy pózolhat tök pucéran, olvadozó szemfestékkel.

Megoszthatja az Instán a tündérekkel, angyalokkal és pillangókkal tűzdelt idézeteit. Boldog? Szívemből remélem, hogy legalább az. A tekintete mindenesetre súlyos bajokról árulkodik. A rajongók tovább lájkolnak, szívecskéznek és lelkesednek, de egyre többen kénytelenek kimondani az igazságot: a királynő meztelen. Szörnyen sajnálom ezt a törékeny, gyermeklelkű nőt, akit 12 éves kora óta adnak-vesznek.

Nem tanulta meg – és most már nem is fogja -, hogyan gyakoroljon autonómiát a saját élete fölött. És itt még a meztelensége a legkisebb gond. Élje meg mindenki úgy a nemiségét, ahogyan jónak látja! Csakhogy Britney teste a pubertáskora óta több millió dolláros árucikk. Soha nem tudta kialakítani a saját viszonyát hozzá, ahogyan az egyéniségét sem – csoda, ha belezakkant?

Most is úgy provokál a pucérsággal, mint egy szertelen kisgyerek, hiszen nem tud 36 éves nő módjára élni vele. Vajon milyen szerepet játszott ebben az apja, akinek a közelmúltig a gondnoksága alatt állt, és akitől a Free Britney mozgalom – látszólag – megszabadította? Vajon ő váltotta aprópénzre az énekesnő sorsát, vagy épp ellenkezőleg: igyekezett megóvni a méltósága maradványait? Ezt már nem tudjuk meg.

FORRÁS: WIKIPÉDIA

Az viszont sajnos egyértelmű, hogy Britney saját magát képtelen megóvni és képviselni. Ha szabaddá is vált, már nem tud mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Felesleges és klisés lenne a sztárgyár embertelenségét boncolgatni. Fordítsuk inkább magunk felé a tükröt! Mi vagyunk, akik lekattintjuk ezeket a tartalmakat. Mi vagyunk, akik szörnyülködünk vagy élvezkedünk rajtuk, teret adunk nekik, így mindannyian fogaskerekek vagyunk a szerkezetben.

Száz emberre jut egy, aki nem rokkan bele pszichésen a celeb létbe. Különösen, ha még bele is született. Egy igazságosabb világban nem ajnároznánk, szívecskéznénk, kattintanánk és lájkolnánk ezeket az embereket. Inkább óriási transzparensekkel tüntetnénk, akárcsak a Free Britney mozgalom követői. Igaz, általában képtelenség egyetlen pénzéhes szülő nyakába varrni az egész balhét.

Ami zajlott, zajlik, az rendszerszintű nyerészkedés a kislányok, kisfiúk ártatlanságán. A jelenség persze nem új keletű: a Jackson 5 csúfos örökségét például a Kardashian-klán viszi tovább a kiskorúak megnyomorításában. Az öt Kardashian lányról már soha nem derül ki, kik lehettek volna, ha nem pásztázzák őket a kamerák a fogantatásuk napjától kezdve.

A húszas-harmincas éveikre ez az öt nő milliméteres pontosságú tervrajz alapján szerkesztette át a testét. Csoda, ha még az édesanyjuk se látja köztük a különbséget? Persze, ő ezt a legkevésbé sem bánja, hiszen ő maga gyártott Truman Show-t a gyermekei legintimebb pillanataiból. A mindennapos zaklatásnak kitett gyereksztárok töredéke ússza meg ép elmével, hogy élete legmeghatározóbb időszakát a tömeghisztéria fókuszpontjában töltötte.

És ezt nem én állítom, hanem a pszichológusok, akik szerint a korai hírnév szorongáshoz, elmagányosodáshoz és nárcisztikus személyiségzavarhoz vezethet. Mindannyian tudjuk, hogyan ingázott a rehabok közt Lindsay Lohan, akit a szülei taszítottak a reflektorfénybe, majd gazdagodtak meg a sikereiből. Tudjuk, hogy a nemi erőszakot elszenvedett, étkezési zavaros Demi Lovatóval néhány éve hajszál híján végzett egy túladagolás.

Drew Barrymore 13 évesen már kokózott, Justin Bieber pedig a rajongóira köpködött 19 évesen egy hotel erkélyéről. De miért is csodálkozunk, hogy a megterhelő körülmények extrém reakciókat váltanak ki a gyerekekből? Leszögezhetjük, hogy ma már egyetlen tájékozott, egészséges lelkivilágú és jóakaratú szülő sem választaná a gyermekének a sztárságot.

Aki tehát önként taszítja a gyerekét a producerek karmai közé, annál garantáltan hibádzik valami.

Vagy az anyagiakat óhajtja beteges mohósággal, vagy a saját félresiklott sorsát próbálja újraélni a gyerekén keresztül. Esetleg borzasztóan, tragikus mértékben tudatlan és naiv. Hiszen egy igazságosabb világban senkit sem mutogatnának a színpadon vagy a közösségi médiában, amíg kiforratlan, fejlődésben lévő személyiség, más szóval: gyerek.

De nem ott élünk. Igazából senki nem zavartatja magát. Éppen ezért nem tehetek mást: hálát adok, amiért gyerekként és felnőttként is kívülről szemlélhettem ezt a jelenséget. Mert Britney és társai sem ezt választották volna.

Nyitókép: Wikipédia

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Britneynek nemcsak a hangja, de a teste, sőt, a vetélése is árucikk? appeared first on Igazinő.

A világon bárki, Kovács Marcsika bérszámfejtőtől José Manuel mexikóvárosi tortillatekerőig kötelezőnek érzi közzétenni, hogyan vélekedik inflációról és klímaválságról. Atomtámadásról és rezsicsökkentésről, császárral szülésről és transzneműségről. „Már ne is haragudj, de nem értem, te hogy kaphattál erről papírt!” – röppen azonnal a válasz, ha bárki bármit megoszt egy szakmai csoportban, a biokémikusoktól a szempilla sztájlisztokig.

Ha tortadíszítő oldalon osztod meg a kreációdat, akkor a tortadíszítéstől tiltanak el az idők végezetéig. Már egy állatkertben született mongúzkölyökről posztolt hír alatt is lendületből küldenek vissza a náci vagy komcsi felmenődbe. „Na és ez meg kit érdekel? Ki vagy te? Mit tettél le az asztalra? Ülj le, egyes!” – puffognak a panelmondatok, akárhányszor megtöri a csendet valaki.

Legutóbb épp a kedvenc rádióműsorom készítői kapták meg: „Magyaráz itt három ismeretlen majom a semmiről! Gratulálok!” – kommentelte egy feketeöves gondolkodóbajnok. A számos évadot megélt, közéletet, társadalmat, kultúrát boncolgató műsor felvétele alá. Pedig a három „majom” legalább létrehozott valamit: méghozzá egy műsort, amit egy népszerű csatorna elég nívósnak talált ahhoz, hogy felvegye a repertoárjába.

Pedig a cikkíró legalább megírta a cikket, aminek a döntő többség csak a címét olvasta el, és az a cikk egy lap szerkesztője szerint megütötte a közlési színvonalat. Dehát Kovács Marcsika úgy van vele, neki is kijár egy pódiumnyi hely. Szerinte valaki az ő orra alá is mikrofont dugott, akkor is, ha maga képzelte oda. Abba harsogja hát minden frusztrációját, szorongását, kételyét – de persze ez beismerhetetlen, így a hangerővel kompenzál, és inkább az észosztó szerepét húzza magára.

FORRÁS: UNSPLASH

Akkor is, ha igencsak kis tányérból osztogatja, amiből aztán nem lakik jól senki. Persze, mindehhez bőségesen hozzápakol a bulvár is. Előbb faggatják Rubint Rékát a helyes élet mikéntjéről, mint mondjuk Farkas Attila Mártont vagy Feldmár Andrást. Azok meg kik és mit tettek le az asztalra?! Na ugye???

„Megkérdezték a cápát, jó dolog-e a vegetarianizmus, de ki kérdezte az embert?” – hogy Karinthyt idézzük, hiszen a jelenség nem új keletű. Dehát éppen én, egy kifejezéskényszeres újságíró, hobbi rádiós mondom ezt? Amióta élek, elképesztően nagy a szám. Hamar megtanultam beszélni – egy nappal sem akartam késleltetni a dolgot -, és azóta nem is fogtam be igazán.

Azt viszont beláttam, nem az számít, épp hányan figyelnek oda. Így talán egy halmazban vagyok a kommentelőkkel. És jól is van ez így. Nem zavar, ha nem tetszik a szövegem. Nem zavar, ha ez a cikk szerinted hülyeség, mert a véletlen törvénykönyve szerint úgyis akad valaki más, aki szerint nem az. Hálás vagyok, hogy megírhatom az aktuális agykitörésemet – és tudom, ez ugyanazon a jogon jár nekem, mint Kovács Marcsikának.

Bizony, a digitális közlések kilencvenöt százaléka szemétre való. Fülsiketítő ez a lárma. De egyetlen rosszabb dolog van nála: a csend. Hiszen ha nem lenne szemétkupac, honnan tudnánk néha kihalászni egy-egy igazgyöngyöt?

Szóval, csapjunk lármát!

Üvöltsük ki magunkból mindannyian! A szemetet úgyis elhordja a szél – de aki érvényesen szól, az előbb-utóbb megtalálja az övéit. Azokat, akiknek valamit adni tud, és akik cserébe odafigyelnek rá.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Mindenhez értesz és szuperokos vagy – az interneten… appeared first on Igazinő.

Annál izgalmasabb azonban, mit taníthat nekünk a saját kapcsolatainkról. Az efféle adok-kapok mindkét fél számára gyötrelmes, ám láthatóan létszükséglet is. Hogy honnan tudom? Hát, én egy életre eleget műveltem már ugyanezt.

Johnny Depp és Amber Heard kudarcos házassága évek óta visszatérő gumicsontja a nemzetközi bulvárnak. Kétségtelen, hogy Depp húzta a rövidebbet. Miután asszonyverőnek bélyegezték, épp olyan számkivetett lett Hollywoodban, mint Harvey Weinstein vagy Kevin Spacey.

Ennek a cikknek azonban nem célja, hogy a MeToo túlkapásait elemezze. Igaz, a mozgalom már megint anélkül cincált szét egy korábbi sztárt és mindenkori magánembert, hogy egyáltalán felmerült volna az ártatlanság vélelme. Depp pere tehát mindenképpen indokolt, amennyiben a cél helyreállítani a megtépázott renoméját.

Én azonban nem fogok sem Johnny Depp ártatlansága mellett kardoskodni, sem az Amber Heard terhére elkövetett állítólagos asszonyverés miatt tüntetni. A tévedés jogát fenntartom, hiszen egyik szereplőt sem ismerem. Innen mégis úgy fest: a hőseink nem tudnak, de nem is akarnak kigabalyodni a saját toxikus viszonyuk poklából.

FORRÁS: WIKIPÉDIA

Adott két intelligens, gyönyörű ember, akik a földi halandók léptékével mérve felfoghatatlanul sikeresek, híresek és gazdagok. Kétségtelen, hogy bármely tulajdonságuk mentén jobb pozícióban vannak, mint a bolygó lakóinak kilencvennyolc százaléka. Mégis ott tartanak, ki kente be szarral a kispárnát. Nem, nem amellett érvelek, hogy az ilyen embereknek nem lehetnek pszichés problémái!

Heard azonban nem az a feleség, aki ne találna albérletet magának és a három gyereknek, ezért inkább némán melegíti a gázrezsón a kelkáposztafőzeléket. Mint ahogy Depp sem egy kistérségi cipőfelsőrész-javító, akinek a megélhetését veszi el, ha időben otthagyja az őt kipletykáló asszonyt. 2015-től egészen a ma reggelig bármelyik pillanat alkalmas lett volna rá, hogy bármelyik fél feladja ezt a játszmát.

A házasság alatt is – ráadásul úgy, hogy már másnap egy másik villában ébredt volna Malibun. Depp és Heard forrásai korlátlanok az önfejlesztésre, a gyógyulásra, a továbblépésre. Ehhez képest még mindig műanyag lapáttal gyepálják egymást a homokozóban. Hogy miért? Mert az adok-kapok tudattalanul is kielégíti valamely szükségletüket.

A kettejüket összeláncoló dinamikát már nem mozgatja más, mint a bosszúvágy. Az mégis olyan erős, hogy körömszakadtáig küzdenek egymással: hátha végre kiderül, melyikük az erősebb kutya! Az ilyen kapcsolatokba nem azzal az igénnyel mennek bele a felek, hogy szeretetközösséget hozzanak létre, amiben egymást segítve fejlődnek.

Sokkal inkább azért, hogy a másikat legyalulva, becsicskítva, lelki, szexuális és szociális értelemben leigázva kerekedjenek felül rajta. A harc pedig évek múltán is tovább zajlik, az utolsó vérig. Láthatjuk, hiszen ezzel van tele a Facebook-falunk. De miért török pálcát egy számomra idegen páros fölött? Nos, istenigazából sajnálom őket, amiért már hosszú évek óta vergődnek ebben.

És sajnálom őket. Azért is, mert egykor én is Amber Heard voltam, akit más sem érdekelt, mint hogy – képletesen ugyan, de – addig püfölje a maga Johnny Deppjeit, amíg felül nem kerekedik rajtuk. Jó pár év múltán visszatekintve tudom, én is csak kifelé mutogattam. Ha nem ezt akartam volna, akkor felállok, leporolom magam és továbbmegyek. Bármikor.

Csakhogy az elcseszett egóm épp úgy rajta tartott a libikókán, mint az otthonról hozott csomag. Hiszen minden zűrös kapcsolat hátterében megbújik két zűrös otthon, ahonnan elleshettük a trükkjeinket. Persze, nem magunk választottuk, felnőttként azonban ez már nem lehet mentség az ilyen pitiáner magatartásra.

Mindenki ismeri a mondást: ne birkózz disznóval, mert mindketten mocskosak lesztek, és a disznó még élvezni is fogja!

Hát, az ilyen játékokban velem együtt összesen két malac dagonyázott. Hiszek benne, hogy az azóta bejárt úttal a hátam mögött már soha nem bánnék így sem a partneremmel, sem önmagammal, sem bárki mással. Ennek az ára azonban rengeteg fájdalom, komoly szembenézés, számvetés, sok év terápia és elmélkedés volt. A munkát nem lehet megspórolni, éppen ezért éri meg mihamarabb elkezdeni.

Szívből drukkolok, bármilyen valószínűtlen, hogy egy nap még Depp és Heard is egyezségre jusson. Legalább az egyiknek legyen ereje elsétálni a másiktól, a másiknak pedig azt mondani: járj békével! Van ugyanis még egy mondás, ezúttal Popper Pétertől, ami bátran ajánlható a két színésznek: „Aki nem küzd senkivel, azzal senki nem képes megküzdeni.”

Nyitókép: Facebook

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Mit tanulhatsz Johnny Depp és felesége marakodásából? appeared first on Igazinő.

A haja kusza, a szeme püffedt, táskás. Sértődötten néz, mint akivel csúnyán elbántak, de nincs kit felelősségre vonnia érte. Első ránézésre azt hittem, te vagy, és a gondolattól szinte megtántorodtam a reggeli verőfényben. Hazajöttél volna? És ha igen, akkor épp engem keresel? Az elmúlt években gyalázkodó üzenetek tucatjait zúdítottad rám a közösségi oldalakon.

Általában ébredés után láttam őket, és egyből tudtam: éjjel kettő tájékán, rengeteg kokó és még annál is több pia hatására fogalmazódtak. Felkelve már emlékezni sem fogsz rájuk. A szövegeid zagyvák. Aligha lehet belőlük kisilabizálni, mire is utalsz. Kevés a szó, amit hiba nélkül írnál le, az a képességed pedig végképp elveszett, hogy értelmes mondatokká rendezd őket. 

Szinte látlak, ahogy behullázva pötyörészel. Olyan, mintha szűretlenül öntenéd rám, amit éppen feldob a tudatalattid: cenzúra nélkül harsog a Delírium Rádió. De miért utálsz te engem ennyire? Pénzösszegeket kérsz rajtam számon, amiket korábban a beleegyezésem nélkül költöttél rám. A családommal fenyegetsz, akiket nem ismersz.

Mindenféle ribancnak lehordasz, amiért összejöttem valakivel, akivel te akartál összehozni, és akivel már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Máskor pedig azért írsz, hogy bocsássak meg. És tudod, inkább ez utóbbit tartom fenyegetésnek: dühöt ugyanis nem váltasz ki, inkább a sajnálatnál fogva tudsz időről időre visszarántani. Ilyenkor fogadkozol, hogy megváltoztál.

FORRÁS: UNSPLASH

Felbukkantál úgy egy éve is, egy normális fiú oldalán. Kisimultál, a tekinteted tisztább volt, mint az addigi években bármikor. Sajnos ez az aranykor nem tartott tovább néhány hónapnál, ahogy a józanságod sem. Jött a hívás a klinikáról, ahová önként bevonultál, de ott is hagytad fél nap elteltével. Előtte azért elküldted a fotót a véres kezedről, amivel szétverted a falat. Addigra már csak én maradtam neked.

Régen, emlékszem, még összeszaladtunk egy páran az ilyen hírek hallatára. Megtárgyaltuk, amit mindig: hogy szívünk szerint legalább egy évre bedugnánk téged egy rehabbal vegyes pszichiátriára. Csakhogy felnőtt nő vagy. A döntést nem hozhatja meg helyetted senki más – te pedig legfeljebb negyed óra után megunod bármilyen intézmény vendéglátását.

Persze, ez a krízis lezárult, ahogyan a többi is. Nemsokára már nevetgélve hívtál. Vettél egy átlátszó hátizsákot, abban akartad magaddal vinni a munkába a bengáli macskádat, ezt a félig ragadozó állatot. Hát, az ilyen ötleteidhez kellett volna asszisztálnom. Máskor hazarepültél és nálam vendégeskedtél volna, amikor a Ferihegy és a belváros között nyomod veszett.

Estig kutattunk utánad, amíg ki nem derült: már a repülőről a biztonságiak szállítottak le, és egyenesen a detoxba vittek. Másnap már arról érdeklődtél, nem bánjuk-e, ha este lelépsz pókerezni. Közben bevágtál pár feles vodkát a délutáni szunyához – azt mondtad, másképp ez nem megy -, majd kivirultan ébredtél, és olyan lehengerlő kompetenciával nyomtál végig egy Zoomos állásinterjút, hogy én is azon nyomban felvettelek volna. 

Így ment ez: felbukkantál, és mindenkit elkápráztattál a fellépéseddel. Néhány hónap múltán viszont jöttek a bajok. Például elmulasztottál beérni a délelőtti megbeszélésre, és egy éjszakai SMS-cunamival mentetted ki magad. A szép pályafutásnak így mindig az elbocsátás vetett véget.

Ez a ciklus ismétlődött a barátaiddal is: túlfűtött rajongással imádtad, hogy aztán a földbe taposd őket. A barátok viszont idővel felnőttek, és nem voltak hajlandóak tovább tapsikolni a sírgödörig tartó menetelésedhez. „Na, gyere át, ne bánkódj! Mindenki le van szarva. Majd csinálok csirkét rizzsel, és veszünk egy üveg bort” – mondtad mindig, ha valamiért le voltam törve az egyetem után.

Ilyenkor aztán mindent helyretettünk az albérleted szőnyegpadlóján ücsörögve. Fiatalok voltunk, sokszor magányosak abban a távoli, hideg városban, de ott voltunk, hogy reményt adjunk egymásnak. Aztán a szombati üveg bort már egyedül ittad meg: hétköznap, reggel, délben, este. Kevés voltam, hogy ellentartsak a gravitációnak, ami magával rántott téged.

Jöttek hát helyettem mások: kétes alakok, lecsúszott nők és szemét férfiak, akik végigtrappoltak a lelked romjain. Mégis engem hordtál el mindennek, velem ezt lehetett. Aztán már velem sem. Egyetlen embert ismerek, aki még elolvassa, amiket írogatsz neki. Ő sem szeretetből, csak azért, hogy ne az ő lelkén száradjon, ha majd megtalálnak. Mert egyik reggel majd megtalálnak. 

Szóval, ezért szorult össze a gyomrom, amikor megláttam azt a csajt az utca másik oldalán.

Valójában bűntudatom van. A mai napig segítenék bármiben, ha az visszahozna téged – hiányzik az az okos, céltudatos, tehetséges nő, akinek irdatlan nagy szíve volt. Tudom, hogy ott él  ma is valahol a romok alatt. Megérdemelné, hogy felhozzuk a fényre. Csakhogy ma már nem vállalok ilyen kockázatos mentőakciót. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Az alkoholizmus győzött – már nem küzdök tovább érted! appeared first on Igazinő.

Mindegyik ugyanaz a zsáner: sötét haj, bőr, szemek, nagy fehér vigyor. Szóval, a zsánerem. Nőként az az illúzióm támad, hogy ez a férfibörze végtelen, és hogy bármelyiküket leemelhetem a polcról, mintha ugyan tárgyak lennének, nem hús-vér emberi lények. Pedig a valóságban épp olyan eséllyel találok köztük érdemi partnert – és akkor párkapcsolatról még ne is álmodjunk! -, mint hogy mondjuk hármasom legyen a lottón.

Szóval nem olyan ritkán, de azért eléggé marha ritkán. Sajnálom persze szegény férfiakat is a másik oldalon. Hogyan is választhatnának a tökéletesen egyforma, Bratz-babára szerkesztett fejű nők fotói között? Élőben könnyű lenne rábökni az esélyesekre. De általában a „Szia, hogy vagy?”, a „Hogy telt a hétvégéd?”, illetve személyes kedvencem, a „Mesélj magadról!” posványába fullad az ismerkedés.

Mindezért nincs kit hibáztatni, hiszen mégis miről diskuráljak egy kétdimenziós képcsomaggal? Persze, vannak elbűvölő dumagépek, akik írásban is ugyanezt a színvonalat hozzák. Egy részük elszánt törtető, aki addig nem nyughat, amíg sarokba nem szorította a prédát, mármint ki nem zsarolt egy randit. A beszélgetések többsége azonban el sem jut a személyességig, hiszen ekkora merítésből választani szinte képtelenség.

A való élet ugyanakkor mégsem kínál annyi és olyan kötetlen ismerkedési lehetőséget, mint a Tinder – még a nagyon extrovertált, gazdag társasági életet élő embereknek sem. Szóval, egyik sem az igazi. Akkor mégis mi a megoldás? Hát, passz. Felmerült bennem ugyanakkor egy másik kérdés: miért is nem működő intézmény az egyperces villámrandi? Nem állítom, hogy gyógyír lenne minden sirámunkra, de egy próbát talán mégiscsak megérne.

FORRÁS: pexels.com

Mi lenne, ha bárki jelentkezhetne egy ilyen személyesen tartott villámrandira, ahol minden párnak szigorúan tíz perce lenne a bemutatkozásra? Nem kéne szemtől szembe igent vagy nemet mondani, csak bejelölni a másik sorszámát egy erre létrehozott appban. Ami a végén majd párba állít, vagy sem.

Tíz perc nem nagy idő, és tudjuk: évtizedek sem elegendőek rá, hogy mint a hagyma héjait, mindenkiről lefejtsük a maga rétegeit. Arra viszont bőven elég, hogy megsejtsük, na jó, 90 százalékos pontossággal megtippeljük, kölcsönhatásba lépnek-e a hormonjaink az adott jelölttel. Ezek után következhetne egy másik, akár fél órás kör is a “továbbjutó” pároknak, biztos, ami biztos.

No, milyen ötlet? Én imádnám. Egészen másképp cseng az a „Szia, hogy vagy?” egy tőlem tíz centire álló ember szájából. Ahol látom a fogai formáját, ahogy mosolyog, a finom ráncokat – vagy azok hiányát – a bőrén. Ahol érzem az illatát. Ahol már egy kézfogásból, gesztusból, mikroexpresszióból látom, hogy az előttem álló férfi harsány vagy gátlásos, egyenes vagy köntörfalazó, durva vagy kifinomult.

Ahol már néhány egymásba fűzött mondat, a szóhasználat, a csevegés könnyedsége elárulja, társasági vagy tartózkodó, művelt vagy tanulatlan, kreatív vagy szabálykövető emberrel van dolgom. Mit ne mondjak, szerintem sokkal beljebb lennénk, mint egy sziával és pár fotóval. Viszont még mindig nem kéne kettő-négy órás randikat, komplett estéket, vacsorákat invesztálni egy ismeretlenbe, aminek könnyen lehet csalódás és felszívódás a vége.

Tíz perc alatt különben is sokkal nehezebb az embernek bármibe is beleélnie magát. 

Persze, mindez csak fantázia, már ha nem kattint ide egy sok pénzzel és még annál is több szabadidővel rendelkező webfejlesztő-rendezvényszervező, aki összehozná az élő Tindert. Tartok tőle, hogy inkább a Tinderből hasonlóan kiábrándult nők kattintják le az ilyen cikkeket, úgyhogy a konklúzió elmarad – és nagyon úgy tűnik, hogy a szerelem is.

Nyitókép: pexels.com

The post Inkább 10 perces villámrandikra járnék, mint tinderezzek! appeared first on Igazinő.

Az elmúlt pár hétben már több forgatókönyvet is legyártottam a fejemben. Na jó: először akkor fogant meg bennem a gondolat, amikor még csak gyülekeztek az orosz csapatok a határ túloldalán. Dehát gondol az ember mindenfélét, és egy részét ki sem mondja, mert még ő is hülyének nézi érte saját magát. „Ugyan, miért vagy ennyire paranoid?” – tettem fel magamnak a kérdést újra és újra.

Hiszen az elmúlt másfél évtizedben egyik nemzetközi krízis jött a másik után, és mindből kilábaltunk valahogy. Emlékszem, milyen volt a gimi és az egyetem közt munkát keresni Londonban, amikor 2008-at írtunk. Örülhetett, akit felvettek poharakat törölgetni a sarki kocsmába. Emlékszem, ahogy a halottak nevét böngésztem a terrortámadás után a Bataclanban: ugye nem volt köztük valamelyik párizsi barátom is?

Az meg mintha tegnap lett volna, amikor másfél nap alatt rabolták le a Spar polcairól a lisztet és a vécépapírt. Két tavasszal később már csak a fejemet csóválom, ha visszagondolok rá, hogy még a maszkhoz is csak gumikesztyűben voltam hajlandó hozzáérni. Egyszóval megéltünk már egyet s mást ahhoz, hogy tudjam, ilyenkor gombnyomásra kapcsol be a katasztrofizáló gondolkodás.

A tudattalanunk addig gyúrja a propagandát, a híreket és a clickbait-címeket, amíg szörnyet nem teremt belőle. Igaz, ez a mostani mintha minden eddiginél közelebbről csattogtatná felénk a fogait. A szorongás ráadásul nem ismer árnyalatokat, csak feketét és fehéret. Előbb kapcsol be, mint hogy tudnánk, egyáltalán mivel állunk szemben. Ez is így van rendjén, hiszen az ősember sem állt neki a kardfogú tigris pofáját méricskélni, kivárva, amíg a ragadozó ráveti magát.

FORRÁS: PEXELS

Ennek a szorongásnak aztán magyarázhatom, hogy NATO-tagország vagyunk, és úgysem vonódunk be egy világháborúba. Hogy az oroszoknak csak Ukrajna kell, nagy falat lenne nekik bármi más. Hogy nem is azért kapcsolták le Csernobilt, és ennek a jeges tekintetű szociopatának sem érdeke bedönteni a világot, mint egy rakás dominót.

Másrészt: mégis honnan az istenből tudhatnánk, mi várható? 

Ki állíthatná, hogy látja a helyzet kimenetelét? Aki reggeltől estig csügg a híreken, az sem értesül másról, mint ami az átlagember szintjére leszivárog, és a média még átszűri néhányszor. Szóval, ahogy a mondás tartja: csak azért, mert paranoid vagy, még nem biztos, hogy ezúttal tényleg nem üldöznek. A pánik mellett ráadásul van itt valami mélyebb, ösztönösebb megértés is.

Hogy évek óta, lassan, apránként csúszik szét az a világ, amibe beleszülettünk. Könnyen lehet, hogy mostantól már valóban semmi nem lesz ugyanolyan. A gazdasági következményeket is évekig nyögjük majd, és ez még a legeslegnyugisabb forgatókönyv. Meghökkent, hogy mindezt már az ügyfelem is tényként kezeli.

Hogy érdemes-e egyáltalán elhúzni valahová? Ezt még egyikünk sem tudja. Mindenesetre elmondom neki, hogy a trópusi országban, ahol már éltem, van egy kellemes város, ahol a pénzem a dupláját éri. A világ egyik elfeledett szegletéről beszélek, ahol még nincsenek atomfegyverek. Ott talán megadatik még néhány év hesszelés az óceánparton, és elég azon feszengeni, hogy nem barnulok olyan szépen, mint a mellettem fekvő.

Ahogy ezt fejtegetem, hirtelen összeszorul a torkom. Eszembe jut a szomszéd kutyája, ahogy csaholva elém szalad. Meg az eldugott park a Szabadság-szobor alatt. A barátaim, akiknél mindárt jön a második baba. A nagymamám egy város széli idősek otthonában. Vajon tényleg, újból itt tudnám hagyni ezt az egész kócerájt?

Talán még egy kicsit maradok, még egy kicsit reménykednek. Megpróbálok nem félni és inkább kinevetni érte önmagam. De biztos, ami biztos: a fél szemem mindig a híreken, a másik meg az egyenlegemen, hátha kedvem támad lefoglalni egy repjegyet, csak oda.

Nyitókép: Pexels

The post Ha elérne minket is a háború, te elmenekülnél? appeared first on Igazinő.

De vajon milyen jogon ítélkezünk azok felett, akik éppen jót próbálnak cselekedni másokkal? „Istenem, még ennek is volt pofája kirakni az ukrán zászlót? Életében nem tett két fűszálat se keresztbe senkiért!” – puffog Kinga a rokona Facebookját nézegetve. Vállat vonok: zászlót kirakni tényleg apró gesztus. Annyit mégis jelez, hogy a rokon a józan többséghez sorolja magát, és nem akar háborút.

– Lehet, hogy ő éppenséggel képmutató, de egyébként egészen példátlan az összefogás. Emberek százai jelentkeznek befogadni másokat. Ennek akár örülhetnénk is, nem gondolod? – kérdezem.

– Hát nem! – vágja rá Kinga. – A magyarok eddig utálták az ukránokat, nem igaz? Akkor meg most minek kell ezt a színjátékot előadni? Oda ne rohanjak! Itthon is van elég éhező, akiknek eddig is segíthettek volna.

Döbbenten hallgatom. Vajon az ő olvasatában tényleg ennyire másképp fest a helyzet? Nem így ismerem Kingát, aki könnyekig hatódik egy féllábú kiskutya sztorijától is. Hazafelé végig azon töprengek, mi játszódhat le most benne. Végül arra jutok: aki ilyen mélyen elutasító, az talán valójában fél. Fél attól, hogy közel engedje magához mindezt. Hogy átérezze a tragikumát annak, ami történik.

FORRÁS: UNSPLASH

Olyan ez, mintha a mellettünk álló fába csapott volna a villám. Ezúttal nem szíreket, afgánokat vagy ujgurokat temetnek, hanem a szomszédékat. Kinga retteg, hogy ugyanez megtörténhetett volna vele, a férjével és a gyerekével is. Retteg, ezért inkább elfordítja az arcát. Szeretném megértetni vele, hogy nincs sok vagy kevés, jó vagy rossz helyre menő segítség.

Egy krízishelyzetben mindenki annyival segít, amennyivel tud, és ezért senki felé nem tartozik magyarázattal. Más segítségét minősíteni viszont nem oké. Főleg, hogy általában ilyenkor a magunkról tereljük el a figyelmet a mutogatással. Néhány órára el is felejtem az egész zászló mizériát, amíg szembe nem jön egy hasonló témájú poszt.

Az írója arról ventillál: inkább a magyar zászlót lenne kötelességünk kirakni, méghozzá a kárpátaljai magyarokat ért atrocitások miatt. Miért is kell kitenni egy olyan ország zászlaját, amely gyakorlatilag betiltotta az anyanyelvünket, firtatja, és még jó néhány példával illusztrálja az ukránok bűneit. Tényleg nincs jobb alkalom felhánytorgatni a magyar kisebbség sérelmeit, mint ez a mostani háború?

Tényleg mindennek mindig a magyar nép nyomoráról kellene szólnia? Félreértés ne essék: eszemben sincs bárki traumáját elvitatni, de ideje lenne meglátni a különbséget ukrán és ukrán, ember és ember között. Ez a bolygó már csak olyan, hogy minden országban akadnak normálisak és idióták egyaránt. Régen rossz, ha egy teljes nemzetet képesek vagyunk annak a döntéshozóival, vagy épp a legradikálisabb tagjaival azonosítani.

Ha a poszt írója kihúzná a fejét onnan, ahová dugta, talán maga is átlátná: a zászló itt az ártalmatlan, békés többséget képviseli. Pillanatnyilag ugyanis épp őket küldik meghalni, és őket bombázzák ki a házaikból. De továbbmegyek: egy keresztény gyökereire olyannyira büszke ország tagjaként akár megbocsátást is gyakorolhatna.

Túlnőhetne önmagán, a saját sérelmein, és visszadobhatna kenyérrel.

Segíthetne annak is, akitől ő maga nem kapott segítséget. Szerencsére sok ezer magyarnak ezt nem kell ezt magyarázni: ők azok, akiknek hála, most épp joggal lehetünk büszkék a magyarságunkra.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Miért ítélkezünk azok felett, akik segítenek a háború áldozatain? appeared first on Igazinő.