Egykor szerettél, ma idegenként nézel vissza rám…

Gyógyulás – csak egy szó, de ezernyi pillanat kapcsolódik hozzá, amit nehezen tudnék elfelejteni. Esték, amiken nem sírtam, csak álomba ringattam magam, hogy ne gondoljak rád.

Nappalok, amikor ordítani akartam a neved. Hetek, amikor az étel csak egy közömbös energiaforrás volt. Hónapok, amik során nem vesztettem el az ép eszemet. Centikben és kilóban is mérhető a gyógyulásom. Ahogy telik az idő, kevesebb ősz hajszálam nő, több őszinte nevetés szakad ki belőlem.

Olyan furcsa az idő játéka! Emlékszem, végtelennek tűnt a veled eltöltött utolsó hét. Akkor sem tudtam, mit tegyek, utána sem tudtam, mi legyen. Voltak még dolgok, amiket nem tudtam: ki vagyok, ki voltam előtted, mit akartam elérni az életben, mielőtt elvettél tőlem mindent? Voltak céljaim, és ha igen, mik voltak azok? Van valaki ezen az apró bolygón, ebben a rövid életben, aki válaszokat tud adni erre? Vagy keressem ott, ahol megtaláltam újra az élet esszenciáját, magamban…?

FORRÁS: UNSPLASH

Egy bölcs tanítás így szól: megbocsátani és továbblépni. Én csak továbbléptem, már a legelső percben. Csak hagytam pörögni a homokórát. Mintha már akkor tudtam volna, hogy hiába kilátástalan és félelmetes a helyzetem, valami sokkal jobb vár rám.

Milyen igazam volt! Tényleg többször kellene hinnem és bíznom abban, amit belül súg az a bizonyos kis hang. Az Élet mosolyogva rám néz, én pedig befogadóan állok a bája és nyugalma elé. Próbatételek elé helyez, és alig várom, hogy megugorjam őket. Ilyen kihívás volt helyrejönni is. Bedeszkázni a szívem ablakait, amiken betört az összes üveg. Talán azért volt ennyire nehéz, mert maga a szívem nem tört össze.

Erős nőként viseltem a helyzet tarthatatlanságát.

A tavasz közeledtével én is felengedek a téli fagyból. Persze még nem értem az út végére, még sok van hátra. De már nem riaszt a gondolat, hogy öregszem, hogy fogy az időm, hogy találnom kell valakit, vagy semmivé és senkivé válok. Nincs nyomás rajtam, hogy siessek a gyógyulással, mert már tudom: a napokat, amiket a gyásszal töltök, sosem kapom vissza.

Néha séta közben felemelem a fejem, hogy beleszagoljak a város levegőjébe, és már érzem benne az új lehetőség illatát. Érzem a változást – azt, hogy hamarosan meglátom az én irányom, az én utam.

Nyitókép: Unsplash