Ha kilépsz egy bántalmazó kapcsolatból, visszakapod önmagad…

Azt hiszem, a boldogság és a szabadság érzése csak a regényekben áll pátosszal teli pillanatokból. Csak ott kapcsolódik rögtön jelentőségteli történésekhez, tüzijátékszerű érzelemkitöréshez, óriási felismerésekhez. Mert engem inkább a leghétköznapibb percekben rohan meg az érzés: végre szabad vagyok.

Enyém a világ. Önmagam lehetek, a saját örömeimmel, bánataimmal, nehézségeimmel. És azzal a belső derűvel, ami mindig is velem volt, bár egy időben majdnem kiirtották a lelkemből…

Már nem húznak a földig azok a súlyos bilincsek, amit egy olyan ember aggatott rám, aki évekig próbálta elhitetni velem: ilyen a szeretet. Aki a szerelem nevében próbált a földbe döngölni, aki úgy kompenzálta a saját bizonytalanságát, hogy felettem fitogtatta az erejét. Aki karperecnek hazudta a bokámra tekert béklyóit.

Hónapok teltek el, mióta kiléptem egy évekig tartó verbálisan bántalmazó kapcsolatból, s csak most, utólag értem igazán, valójában mennyire borzasztó volt benne élni. Hogy milyen természetellenes. Csak most látom, ahogy időben és érzelmileg is távolodom a történtektől, mennyi energiámba telt annak idején, hogy ne essek depresszióba. Hogy ne adjam fel önmagam, ne vérezzek el a sértések súlya alatt és megőrizzem a normális életbe vetett hitemet.

Mennyi belső munka szükségeltetett ahhoz, hogy ne hagyjam a lelkemre telepedni a másik feszültségét, bunkóságát, hogy ne higgyem el a megalázó beszólásokat, amikkel gyakran illetett. Hogy a rossz tulajdonságai helyett mindenki előtt csak a jókat hangsúlyozzam, hátha ez építő hatással lesz rá. S csak négyszemközt próbáljam megértetni vele, mennyire fáj, amikor csúnyán viselkedik…

Forrás: Unsplash

És főként, hogy meggyőzzem magam: tulajdonképpen annyira nem is zavar. Más is mondja, hogy néha tapló a párja, de amúgy meg „szeret”… Jó, hát gyakran szitkozódik, és még a közös programok során is többnyire azt hallgatom, hogy baja van valamivel. Hogy semmi sem jó. Az emberek ostobák, a kaja túl drága, a hegy túl magas, a gyerek idegesítő, én meg hülye vagyok. Utóbbi persze nem így szó szerint, dehogy! Körmönfontabban, manipulatívabban. De a lényeg ugyanaz – és persze ügyel rá, hogy biztosan értsem…

Én meg a legnagyobb elszántsággal próbálom közben élvezni a napsütést, a tájat, a hegyet, a programot, az életet. Egy ideig el is hiszem magamnak, hogy élvezem. És néma védőbeszédet tartok mellette: ő ilyen, el kell fogadni. Gyakran azt érezteti, hogy kevés, hülye, csúnya, kövér vagy sovány vagyok, de aztán megbánja és kedves. Ennyiért még nem lépünk ki egy kapcsolatból, nem?

Csak most értem, milyen sok belső feszültséget hurcoltam magamban, amit lenyomtam a mélybe (hogy aztán szépen lassan fizikai betegségként törjön elő). Azt gondoltam, elég, ha a bajok, gondok, bántások ellenére is próbálok örülni az életnek. Azt hittem, elhatározás kérdése, hogy ne törődjek a megalázó félszavakkal, a lenéző fintorokkal, sértésekkel. Azt mondtam, az egyik fülemen be, a másikon ki… Így is lehet élni. Aztán szerencsére rájöttem: lehet, de nem érdemes. És változtattam.

Most már tudom, senki nem érdemel ilyen keresztet, ilyen párkapcsolatot. S hogy milyen csodás a létezés, ha nem muszáj folyamatosan készenlétben állnom, hogy hárítsam vagy figyelmen kívül hagyjam a bántásokat. Az pedig szinte vicces, hogy a boldogság és szabadság érzése mennyire meghökkentő pillanatokban ér utol.

Mondjuk, amikor egy szürke, esős napon cipelem hazafelé a bevásárló szatyrot, s alapvetően inkább morognom kellene, amiért ázom és cipekedem. Ehelyett nevetés kap el, legszívesebben megölelném a járókelőket, és azt kiabálnám: „Látjátok? Egyedül vagyok, de már nem bánt senki! A nehézségek, a gyakorlati gondok, a kihívások mind-mind semmik ahhoz képest, hogy végre nyugalomban létezem!”

Kóstolgatom az új életem. A harmóniát, az egyensúlyt, a változás örömét. Közben pedig mindenkinek azt kívánom: vigyázzon nagyon, mihez szokik hozzá! Vigyázzon, miről győzi meg magát, hogy ez még belefér. Mert gyakran a rossz olyan észrevétlenül és alattomosan kúszik a bőrünk alá, hogy egy idő után már észre sem vesszük. De nem muszáj ott lennie – tudnunk és akarnunk kell nélküle élni.

Enikő gondolatait Greta May jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂