Minden nőt meg akarok menteni, mert anyut is meg kellett…

2022-06-30 Takács Dóra Esszencia

Észrevétlenül tanuljuk el azokat a mintákat, amiket otthon látunk. Azzal pedig, hogy ez mennyire meghatározza a mindennapjainkat, sokáig én sem voltam tisztában. A parentifikáció kifejezést korábban nem hallottam, majd egy barátom nemcsak elmagyarázta, mi az, de azt is elmesélte, az ő életében hogyan jelent meg.

– Az első feleségem spanyol volt. A szerelme miatt költözött Magyarországra, aki elhagyta, amikor a kislányuk még csak 3 éves volt. Amikor találkoztunk, egyből beleszerettem és volt bennem egy indíttatás, hogy meg kell védenem és a szárnyaim alá vennem. Hiszen itt maradt egy pici gyermekkel, egy idegen országban – kezdte János a történetét.

Figyelmesen hallgattam, mert nem tudtam, hova akar kilyukadni. – Sokáig együtt voltunk, közösen neveltük a kislányt. Amikor pedig láttam, hogy rendeződik az élete, és Lia is szépen növekedik, valami megváltozott bennem. Bevallom őszintén, az vetett véget a kapcsolatunknak, hogy megcsaltam. Ezt követően 5 évig voltam egy se veled, se nélküled kapcsolatban Erikával.

Sokszor volt depressziós, olyankor hozzám szaladt, én pedig tárt karokkal fogadtam. Sose bántam, ha jött, de mindig fájt, amikor ment. Őt követte Anikó. Vele is nehezen indult a kapcsolatunk, pedig hatalmas volt a szerelem. Hol együtt voltunk, hol szakítottunk. Neki is van egy kislánya, aki pillanatok alatt belopta magát a szívembe. Végül összeköltöztünk és eldöntöttük, megpróbálkozunk egy rendes párkapcsolattal. Közös vállalkozásba kezdtünk és együtt neveltük Bogit.

Már az elején tudtam, hogy nem stimmel vele valami, azt hiszem, éppen ez vonzott benne. Volt, hogy hetekig minden rendben volt, és a legnagyobb rózsaszín ködben teltek a napjaink. Majd jött a pokol. Befordult, magába zuhant, nem tudott enni, dolgozni, csak ivott és cigizett. Még Bogival sem foglalkozott olyankor. Elküldtem pszichológushoz, aki elmondta neki, hogy bipoláris.

FORRÁS: UNSPLASH

Ettől annyira bedühödött, hogy többé nem ment szakemberhez. Én utánanéztem, hogy mit jelent pontosan a diagnózis, majd igyekeztem kezelni a helyzetet és őt is. Mindent megtettem, de az állapotát nem fogadta el, és az, hogy én segíteni akartam, oda vezetett, hogy elhagyott.

– Sajnálom – szúrtam közbe, de éreztem, itt még nincs vége a történetnek.

– Pár hónapja elhunyt édesapám. Tudod, anyu már akkor elment, amikor 18 éves voltam. Miután aput is eltemettük, elgondolkodtam. Képek villantak be a gyerekkoromról. Mindig azt hittem, hogy nagyon jó életünk volt akkoriban. Apu sokat dolgozott, anyu otthon volt velünk. Mindenünk megvolt. Most, felnőttként látom csak, hogy apu a sok munka miatt sosem foglalkozott anyuval.

5 éves voltam, amikor azt éreztem, nekem kell anyut szeretni, apu helyett. Karácsonyra apunak írtam egy lapot, anyunak egy füzetet rajzoltam tele. Ha volt pénzem, virágot vettem neki, ölelgettem és minden nap elmondtam, mennyire szeretem, mert ezeket apu sosem tette meg. Egy pár pillanatra elhallgatott, ahogy a múltba révedt.

Én pedig láttam a szemében azt a kisgyereket, aki az édesanyján csüng, azt gondolva, majd ő megad neki minden érzelmi biztonságot.

– Ekkor jöttem rá, hogy a mai napig ezt csinálom. Biztosan találkozhattam volna olyan nővel, akinek rendben az élete, az önbecsülése, a családi háttere. De én mindig olyat kerestem, akit meg kell menteni, akit szeretni kell, akiről gondoskodni kell.

– Talán most, így 45 évesen, hogy erre rájöttél, már dolgozhatsz ezen, nem? – kérdeztem.

– Igen. Leéltem 40 évet úgy, hogy a nőket meg kell menteni és erőn felül szeretni őket. Most eljött az idő, hogy kialakítsak egy olyan kapcsolatot, ahol a felek egyenlőek. Ahol mindketten “megmentjük” egymást, ahol mindketten evezünk abban a bizonyos csónakban, nem csak én. Mert nem vagyok én hős, nem kell mindenkit megmentenem. Átlagos főszereplő vagyok egy átlagos történetben, ahova egy átlagos női főszereplő kell.

Nyitókép: Unsplash