Nekem nem kell olyan nő, aki szórja a pénzt!
Amikor odaköltöztem Brigihez, akkor sem a lángoló szerelem miatt tettem – igazából nem is én döntésem volt, ő beszélt rá. Azzal indokolta, hogy már majdnem két éve együtt vagyunk és szeretné, ha minden nap mellettem ébredne.
Így utólag viszont már azt gondolom, ő sem az érzelmei miatt akarta annyira az együttélést, hanem inkább a praktikum vezette. Engedtem neki, mert valahol én is vágytam rá, hogy többet legyünk egymással.
De akkor még nem sejtettem, milyen is a valóságban…
Nyilván mondhattam volna nemet az összeköltözésre, de féltem, hogy szakítás lesz a vége, és akkoriban azt nagyon nem szerettem volna. Nemcsak kettőnk, de a saját dolgaim miatt is hagytam magam rábeszélni. A gyerekeimet szerettem volna támogatni azzal, hogy kiadom a lakásom, a bevételt pedig szétosztom közöttük.
Pár hónap múlva azonban kezdett kibontakozni Brigi igazi énje, pontosabban számomra is láthatóvá válni. Először is, nem szerette volna, hogy a lakásom bérleti díját a gyerekeimnek adjam. Azt tervezte, hogy ebből inkább szépen felújítjuk az ő házát, és ezzel persze magához is láncolhat… Amikor elutasítottam az ötletét, nem mondta ki nyíltan, de éreztem rajta, hogy neheztel. Azt mondta, az én gyerekeim már kirepültek a fészekből, elkezdték a saját életüket élni. Az ő egy szem lánya viszont még csak 12 éves, így inkább az ő ellátásáról kéne gondoskodnunk.
Az együttélésünk előtt csak sejtésem volt arról, hogy Brigi és a lánya kezét „égeti a pénz”. Egyszerűen nem tudtak gazdálkodni. Egyenként annyi cipőjük volt, amennyi sok családnak egész életében összesen nem lesz. Ruhákból csakis az volt a jó, ami a legmenőbb márkák közé tartozott. Telefonból is csak a legfrissebb modell jöhetett számításba.
Forrás: Unsplash
Korábban sosem szóltam bele az ilyen dolgaiba, mert nem szerettem volna a magánéletében vagy a pénzügyeiben vájkálni. Egyszer-kétszer mégis sikerült a téma kapcsán összevitatkozni, amikor elvekről esett szó. Miután azonban már egy háztartásban éltünk, úgy éreztem, jogom van beleszólni a kiadásaiba.
Főleg azért, mert megbeszéltük, hogy a rezsit felesben fizetjük. Ezt én javasoltam, még akkor is, ha az én valós részem csak töredéke az övékének… Én ugyanis 5 perc alatt letusolok, hajat mosok, borotválkozok. Ők naponta kétszer fürdenek. A ruháikat egy felvétel után már dobják is a szennyesbe, még akkor is, ha csak felpróbálták és nem is abban mentek el otthonról. Így a mosással járó költségük is nagyobb.
Egy szép napon aztán elegem lett abból, hogy harmadik hónapja én fizetem bevásárlást és az összes csekket, mert neki elfogyott a pénze. Persze vérig sértődött, amikor szóvá tettem, hogy ez így nem lesz jó. És sóhernek nevezett, amikor azt tudakoltam, minek vette meg a 26. pár cipőjét… Aztán azt sérelmezte, hogy a felnőtt gyerekeimet támogatom, akik már pénzkereső emberek.
Az lett a vége, hogy nagyon összevesztünk.
Tulajdonképpen még mindig szeretem, de együttélni már nem akarok vele, mert úgy érzem, a pénzhez való hozzáállása sosem fog megváltozni. Ha azonban külön költözöm, nyilván örök haragot esküszik és szakítani fogunk… Ezért aztán elfogadtam, hogy kénytelen vagyok lezárni ezt a kapcsolatot. Hiába értjük meg egymást minden más területen, ha a gazdálkodásról teljesen másképp gondolkodunk.
Már az is megfordult a fejemben, hogy talán csak azért akart összeköltözni velem, mert a fizetésemre utazott. Arra, hogy az élettársamként sokkal több pénzt szórhat majd el a maga és a lánya kedvteléseire. Ez a gondolat valósággal felzaklat… Megfogadtam, hogy ha ezentúl ismerkedem, arra is nagy figyelmet fordítok, hogyan viszonyul az illető hölgy az anyagiakhoz. Az én pénzemet senki ne herdálja el felesleges ostobaságokra!
Gábor történetét Molnár Csanád jegyezte le.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
