Senki nem mondta, hogy egy házasság könnyű menet lenne

Folyamatos alkalmazkodás, kompromisszum kötés, összecsiszolódás. De hol van az a pont, amikor már nem éri meg tovább harcolni? Van ilyen rész? Szabad egyáltalán ilyesmin elmélkedni? Vagy a gondolat legkisebb szikráját is azonnal eltaposva meg kell rázni magunkat és elfelejteni? Hisz a házasság szent és örök. Legalábbis ezt hangoztatja a nagy többség. Küzdeni kell, tűzön vízen át haladva menetelni a kitűzött cél felé. A boldog, békés, harmóniában töltött élet irányába.

Hónapokon, hanem éveken keresztül vívódtam

Éreztem, hogy valami nem jó. Ez az álom nem az, amit én élni szeretnék. Minden vita, minden kiejtett sértés csak egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, míg végül elérte a lehetetlent. Ott állt szemben a szerelemmel, amit majdcsak tíz évig őriztem, védtem, dédelgettem és olyan játszi könnyedséggel törte ki a nyakát, hogy magam is megrettentem. De még így sem adtam fel, próbáltam újraéleszteni, hisz mégiscsak a szerelemről van szó. Nem hagyod csak úgy ott heverni, élettelenül.

Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon ő is ugyanazt érzi, mint én?

Vajon ő is küzd, igyekszik legyűrni magában a kételyt, mely egyre erősebben mardossa? Annyira szerettem volna belelátni a gondolataiba. Csak egy pillanatra azt érezni, amit ő. De sajnos ez lehetetlen kérés volt részemről és azon a reggelen felülkerekedett rajtam az önzőség. Azon a reggelen, amikor egy váratlan, rövid, szinte semmitmondó “Jó reggelt.” üzenet landolt a messengeremben.

Kép forrása: Midjourney

Az üzenet írójával fiatal suhancként találtunk egymásra az internet kacifántos világában egy pókerasztalnál. Viszont tizenöt évvel ezelőtt a távolság, amit ma már egy legyintéssel elintézünk, nem hagyta, hogy együtt lehessünk. Ő volt az első igazi szerelmem, akivel elképzeltem az egész életem és a szívem szakadt meg, amikor be kellett látnom, hogy el kell engednem. Sosem hagyott nyugodni a dolog úgy igazán. Mélyen legbelül mindig ott motoszkált a gondolat “mi lett volna, ha”. Mi lett volna, ha le tudjuk győzni a távolságot? Házasok lennénk? Gyerekkel, házzal és egy kutyával a lábtörlőn? Szakítottunk volna egy hét után?

Kérdések sokasága, amik egyszerre rohanták le az elmém, amint megnyitottam azt a bizonyos reggeli üzenetet.

Mardosó bűntudattal és saját magam iránt érzett undorral küzdöttem minden egyes válasz után, hisz olyan dolgot műveltem, ami elítélendő. Nem tagadom. Beszélgetni kezdtem egy férfival, miközben más felesége voltam. A férjemmel való viták nem csillapodtak, én pedig önző módon elmenekültem a gondok elől. Feladtam és nem küzdöttem tovább. Talán egy hónap telt el így, míg végül egy orbitális veszekedés végeredményeként napfény derült a valóságra. A valóságra, hogy ismét beleszerettem abba a bizonyos angol férfiba.

Az események felgyorsultak, szétköltözés, válás, ház eladás

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kétségeim, de valami azt súgta, hogy minden rendben lesz. Pár hónappal később, amikor a reptéren ácsorogva vártam, hogy leszálljon a gépe, mosolyogva ráztam meg a fejem. Hihetetlennek tűnt az egész. És a mai napig, minden reggel, amikor felébredek mellette ugyanolyan hihetetlennek hat. Senki nem értette miért tettem, amit tettem, de talán nem is kell. Nem mindenki más éli az életemet, hanem én. 

Nyitókép: Midjourney

The post Elhagytam a férjem az első szerelmem miatt… appeared first on Igazinő.

Ha a mostani eszemmel bármit is tudnék üzenni a 17 éves énemnek, annyit mondanék, hogy „Nyugi, ne pánikolj! Túléled!” De ezt akkor nem tudtam, féltem, dühöngtem, mérhetetlen csalódottságot érezve húztam magam köré egy falat, ami a mai napig létezik. Az idő nem gyógyít be minden sebet – persze halványabbá teszi és pár részletet talán ki is töröl.

Kevésbé fáj, és nem tűnik olyan tragikusnak. Egyszer csak eljön a nap, amikor már-már közömbösen kezeled a helyzetet. Ez számomra egyszerre volt megnyugtató és riasztó. Talán 10 év elteltével éreztem ezt először, amikor már nem dühöngtem, ha eszembe jutott, hogy a nő, aki életet adott nekem, egyszerűen kisétált az életemből. Nem voltam mérges, nem kerestem válaszokat.

Némán rántottam meg a vállam, mintha egy idegen képe villant volna fel a szemem előtt. Mert addigra azzá vált, idegenné. Az az anyuka, akit életem első felében megismertem és szerettem, nem létezett többé. Egy nővé vált, aki ugyan csak a boldogságát kereste egy csúnya válást követően, mégis akarata ellenére kényszerített arra, hogy idő előtt felnőtté váljak.

Vannak napok, amikor hálás vagyok a történetekért, hiszen a múlt történései erősen meghatározzák a jellemet, amivel a mai napon rendelkezem. Büszke vagyok arra, hogy nem adtam fel sem a tanulmányaimat, sem az elveimet, küzdöttem és sikerrel jártam. Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem jutnak eszembe olyan forgatókönyvek, amik mindennél jobban szerettem volna, hogy valósággá váljanak.

FORRÁS: UNSPLASH

Például megosztani vele, miként éltem át az első napot az egyetemen. Milyen érzés volt megfőzni életem első marhapörköltjét. Jó lett volna sírni a vállán egy szakítás után. Tanácsot kérni az esküvő előtt, vagy épp csak meginni egy kávét egy álmos vasárnap reggel.  Apróságok, amik mégis mély jelentőséggel bírnak. Az életünket meghatározzák az emlékek, bár nyilván nem élhetünk csupán a múlt foszlányos árnyékában, mert azzal elutasítjuk a jelen varázslatát.

Mégis, néha jólesik a nosztalgia, ha épp nem csap át szívet feszítő, hisztérikus hiányba. Megjavulhat egy törést szenvedett kapcsolat? Hogyne! Hiszen mégis összeköt a vér. A gyermek édesanyjához fűződő kapcsa erősebb, mint bármi más a világon. Elfeledhetjük valaha is a történteket? Semmiképp. Az elvesztegetett idő, a meg nem értett tettek sorozata sajnos rányomja bélyegét a további életünk mindennapjaira.

Sosem fogom megérteni a miértet, de elfogadom, mert nincs más választásom. 

És bár az idő képtelen lesz begyógyítani ezt a sebet, az biztos, hogy enyhít rajta. Már nem egy pulzáló, intenzív fájdalom, ami a mellkasomból épp kiszakadni készül. Csupán egy időközönként felvillanó tűszúrás, ami keserű utóízt hagy a számban.

Egy-egy ilyen eszmefuttatás után azonban mindig hatalmasat sóhajtok, keserédes mosolyra húzom a számat és folytatom az életem. Teljesen rendben van, ha néha rágódunk valamin, ami mélyen érintett minket, azonban sosem hagyhatjuk, hogy magával rántson a sötétségbe!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post A nő, aki életet adott nekem, kisétált az életemből… appeared first on Igazinő.

Ehelyett nem az ajtó, hanem a szemem nyílt ki, amikor megrohamoztak életem legkínosabb emlékei. Homlokráncolva néztem a sötétségbe, hogy ezt most miért kell… Miért kell olyan dolgokra emlékeznem ebben a szent pillanatban, amiket már olyan mélyre ástam magamban, hogy egy régésznek is kihívást jelentene a megtalálása?

Most mégis minden kínosnál kínosabb emlék ott lebegett előttem. Unottan sóhajtottam, hogy oké, megadom magam, menjünk gyorsan végig rajtuk, azután hadd aludjak végre.

 1. Amikor visszanyal a fagyi

Kis pelyhes fenekű tiniként azt hittem, hogy ha érdekel egy téma, akkor ahhoz automatikusan értek is. Hát nem! Sőt! Volt egy időszak, amikor megvesztem a krimikért, álmodozásaim közepette Sherlock Holmes női alakjaként képzeltem el magam. Nos, az attitűdöt átvettem tőle, de sajnos nem rendelkeztem annyi tudással, mint a fent említett fiktív nyomozó.

Történt egyszer, hogy egy bármilyen oldalon szembejött velem egy kvíz, ami sorozatgyilkosokkal foglalkozott. És én, aki végignézte a létező összes krimisorozatot, hát nyilván jó ötletnek tartottam, hogy jól rájuk pirítok. Mert micsoda dolog, hogy ilyesmivel viccelődnek. Csak épp nem vettem észre, hogy apróbetűs részben kihangsúlyozzák, hogy ez csak poén, ne vedd komolyan. Annyira beégtem, istenem, még most is ég az arcom!

 2. Rongyláb Julcsa

A következő végtelenül kínos történet egészen az általános iskola alsó tagozatáig vezethető vissza. Pár osztálytársammal úgy döntöttünk, hogy igazi lázadóként nem megyünk ki szünetre, hanem a tanteremben töltjük azt a 15 percet, hangos zenét bömböltetve. Én pedig, a mai napig ismeretlen okból úgy gondoltam, hogy a tanári asztalon lejtek győzelmi táncot. Épp csak felmásztam, abban a pillanatban kitárult a terem ajtaja.

A tanárnő tekintete találkozott az enyémmel, én pedig tudtam, hogy ez nagyon fog fájni. Úgy ugrottam le, mint a nikkelbolha, próbáltam elsunnyogni, de esélyem sem volt. Olyan kokit nyomott a fejemre a tanárnő, hogy nem csak a csillagok, az egész naprendszer megjelent előttem.

FORRÁS: PEXELS

 3. Amikor majdnem lenyeltem az ezüst karkötőmet

Az utolsó történet, ami elég sűrűn felvillan lelki szemeim előtt, szintén az iskola alsó tagozatához köthető. Hihetetlen, hányszor égettem be magam gyerekként. Történt egyszer, hogy szülinapomra kaptam egy csodaszép ezüst karkötőt, imádtam, és vigyáztam rá. Az egyik tanóra alatt azonban valahogy beleragadt a cukor, amit a szünetben nem tudtam megenni, így kitettem a kis papírjára. Természetesen a pad tetejére, hogy bármikor bele lehessen könyökölni.

A lényeg, hogy a cukor totál beleragadt a karkötőmbe, én pedig bepánikoltam, hogy tönkretettem. Így egyértelmű megoldásnak tűnt, hogy levegyem a kezemről és betuszkoljam a számba, hogy majd jól leegyem róla a cukrot. Amikor rám kiabált a tanárnő, hogy mit eszek, azt sem tudtam, hol vagyok.

Ijedtemben majdnem lenyeltem az egész cuccot, majd megsemmisülve, artikulálatlanul közöltem, hogy a karkötőmet. Szerintem soha nem röhögtek még annyian rajtam, mint akkor. Miután pedig lepergett ez a csöppet sem szórakoztató diavetítés a szemem előtt, végül nyugovóra tértem.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Te el mered árulni a legkínosabb emléked? appeared first on Igazinő.

Nézzük hát, milyen férfire is vágyunk, mi, nők:

Sármos hipszter öltönyben? 

Legyen sármos, öltözzön tökéletesen passzoló ruhákba. Viseljen öltönyt, mint egy igazi üzletember, de közben ne legyen túl merev és sugározzon belőle, hogy elérhető. Legyen laza és sikkes. Hordjon órát vagy ékszert, de inkább mégse. Szóval, mindent csak módjával. Legyen hipszter és elegáns egyszerre. Ne vegye fel kétszer ugyanazt az öltözetet, de ne nagyzoljon mindig más-más ruhában.

Rosszfiú, aki valójában jó 

A tökéletes jellemhez a következő tulajdonságok szükségeltetnek. Legyen kedves, megértő, mindig hallgasson meg minket, érdeklődjön a hogylétünk felől. Azonnal válaszoljon az üzenetünkre, és keressen magától, csak úgy, mert hiányzunk neki. De ne legyen túl ragaszkodó, ne kelljen mindig kerülgetni, és ne tegyen fel ostoba kérdéseket.

Viszont az teljességgel elfogadhatatlan, ha nem sugárzik belőle a rosszfiús attitűd, amit csak és kizárólag a mi kedvünkért dob majd sutba. Addig küzdünk, addig dolgozunk, míg a vad musztáng megszelídül, de csak épp annyira, hogy inkább mégsem. Értitek, igaz?

Egyszerre hősszerelmes és flegma

A szívünk megdobban, amikor rózsával a kezében az ablakunk alatt állva ad éjféli szerenádot, amiben gyönyörűséges énekhangjával eltrillázza, hogy nélkülünk nincs értelme az életének. Majd a cigicsikket arrébb pöckölve megrántja a vállát és totál érdektelenséget mutatva hazaballag. Több oldalas, Shakespeare-t megszégyenítő irományban fejti ki, hogy mennyire értékel minket és mindazt, amit kap tőlünk – vagy éppen nem. Mert igazából annyira nem érdekli, szóval tök mindegy.

FORRÁS: PEXELS

Éljen a kigyúrt aputest!

A kockahas a belépő, a szőlőfürtre hajazó bicepsz már csak a koktélcseresznye a habostorta legtetején. A lényeg, hogy legyen tökéletes alakja, kigyúrt válla, izmos lába, lehessen almát reszelni a hasán. De ne legyen éjjel-nappal a konditeremben, ne kelljen állandóan az izzadt gönceit mosni.

És különben se törődjön annyit saját magával, hisz akkor mikor fog velünk foglalkozni? Amúgy is legyen aputeste, mert az olyan biztonságot nyújtó érzés, azzal jelzi felénk, hogy készen áll a családalapításra. Legyen olyan kerek feneke, amibe szinte nem lehet belecsípni, emellett a Maci Laci-alkat majdhogynem kötelező.

Határozottan papucs… 

Mi más lehetne a legfontosabb egy férfiben, ha nem az, miként funkcionál férjként? A lánykérés már önmagában vízválasztó. Romantikus, megható, szívből jövő, egyedi, ezzel is megmutatva, mennyire fontosak vagyunk számára. Lehet akár egy csendes, kettesben megélt pillanat is. De azért jó lenne valami Eiffel-torony előtt letérdelős jelenet, amit élőben közvetít Instán, mert mégiscsak eljegyzésről van szó.

Férjként pedig egyértelmű, hogy hordozzon a tenyerén, tegyen meg mindent, amit kérünk – mindemellett legyen magabiztos és csapjon az asztalra. Hát kinek kell egy papucs?

Remélem, jól tudtam érzékeltetni az ellentéteket a különféle pontok kapcsán. Miért ez a sok ellentmondás? Honnan a rengeteg paradoxon? Nos, hiába a tengernyi felmérés, minden ember más, minden férfi és nő egyedi. Ami nekem tetszik, lehet, hogy neked totálisan kizárt…

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Éljen a kigyúrt aputest – avagy milyen férfira vágynak a nők?! appeared first on Igazinő.

Személy szerint nem kedvelem a tányércsapkodós, egymást melegebb éghajlatra elküldős szakításokat. Így igyekeztem mindig arra törekedni, hogy szépen, csendben, kulturált módon váljunk el az adott illetővel. De nyilván csúszott porszem a gépezetbe, és előfordult, hogy nem túl kedves szavak kíséretében csaptuk egymásra az ajtót. Nézzük, hogyan ne kezeljük a szakítást:

 1. A megcsalt fél

A párod bűnbánó szemekkel áll eléd, tördeli az ujjait és nyögvenyelősen kezd a mondandójába. Itt már tudod, hogy valami nagyon nem stimmel, végül kiböki, hogy véletlenül megcsalt. Nem akarta, nem számított semmit, csak úgy megtörtént, mire észbe kapott, de hidd el, te vagy élete szerelme. És ha szeretnéd, most azonnal hozza a kettes létrát és az összes csillagot lehozza neked az égről. Benned gyűlik a méreg, az arcodat úgy önti el a düh, hogy látható színváltozáson megy keresztül.

Szótlanul indulsz a szobába, kinyitod a szekrényajtót, és laza mozdulattal kicsapod az ablakot. Miután kiszórtad a kisgatyáit a járdára, és épp a többi kacatot gyűjtöd a markodba, kibukik belőled a több éve elfojtott keserűség, és habzó szájjal, üvöltve küldöd el melegebb éghajlatra. Miután végeztél, és úgy rendesen az arcába csaptad az ajtót, lehuppansz a kanapéra, felpattintasz egy üveg bort, és zokogva szürcsölgeted a nedűt.

FORRÁS: PEXELS

 2. Az elmúlt varázs

„Nem a te hibád! Az enyém!” – hangzik el az elcsépelt szakítós szöveg. Te pedig megdermedten állsz, és nem érted, mi történt, hiszen minden annyira klappolt. Titokban már az esküvőt tervezted, és azt vártad, mikor kéri meg a kezed, erre szakít veled? Ezzel a klisés, agyonhasznált, semmitmondó maszlaggal.

Az agyadat elönti a méreg, és a gyilkos tekintet mellett kibukik belőled minden, ami valaha is zavart benne, de nem szeretted volna megbántani. Most viszont igen. Azt kívánod, hogy neki is fájjon úgy, ahogy per pillanat neked, így nem ismersz határokat. Könnyes szemtől elvakultan, zihálva hadonászol és sorolod, hogy mennyire nem érdemel meg téged, és különben is menjen oda, ahova kívánod.

 3. A féltékenység

Úgy érzi, megfullad melletted, mert minden pillanatban ellenőrzöd, bizalmatlan vagy, és folyamatosan azzal gyanúsítod, hogy megcsal téged – így nemes egyszerűséggel véget akar vetni a kettőtök közt zajló kapcsolatnak. A düh lassan felfelé kúszva veszi át az irányítást a tested és az agyad felett, majd egy pillanattal később robban – és jaj annak a szerencsétlennek, aki veled szemben áll!

Elhordod mindennek, felsorolod az összes olyan alkalmat, amikor szerinted jogosan gyanúsítottad meg. Mi az, hogy fáradt? Mégis ki fárasztotta le? Kitörölte a keresési előzményeit, mégis mit nézegetett? Edzőterembe kezdett járni, kinek akar tetszeni? A kérdések végeláthatatlanul záporoznak, a szemed szikrát szórva átkozódik, miközben a srác suttyomban eloldalaz, és menekülőre veszi a formát.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Szakítottál már olyan durván, hogy később szégyellted? appeared first on Igazinő.

Vannak azonban esetek, amikor túlzásba esünk, és olyan irreleváns elvárásokat állítunk fel a másikkal szemben, amiket nem csoda, hogy nem hajlandó betartani.

1. Nélkülem sehova sem mehetsz!

A párod megszabja, mikor és hova mehetsz, természetesen csak és kizárólag vele együtt. Nehogy véletlenül félrekacsintgass, vagy épp rád repüljön valami hiéna, akitől meg kell mentenie. Nincs csajos este, nincs beszélgetés a haverokkal, és a szombati bulikat is nyugodtan kiverheted a fejedből, hacsak nem vele együtt tervezel kirúgni a hámból.

A természetes féltékenység és féltés teljesen rendben van, de amint átlép az egész egy paranoiás viselkedésbe, jobb, ha csírájában elfojtjuk. Le kell ülnünk és nyugodtan, normális hangnemben, észérveket felsorakoztatva el kell magyaráznunk a párunknak, hogy semmit nem ér el azzal, hogy üvegkalitkába akar zárni minket. Csupán azt, hogy egy idő után felállunk és kisétálunk az életéből.

FORRÁS: pexels.com

2. Azt veszed fel, amit mondok!

Ugyancsak probléma és egyszerűen nem kompromisszum tárgyát képezi, amikor a párunk meg akarja szabni, mit vegyünk fel. Ez a dolog működött, amikor óvodások, vagy épp kisiskolások voltunk, anyukánk pedig reggelente kikészítette az aznapi szettet. Na, de ez az időszak elmúlt, a párunk pedig nem az édesanyánk. És attól, mert nem tetszik neki, ha megnéznek minket az utcán, még nem szabhatja meg, mit viselhetünk.

A fordított helyzet épp olyan elfogadhatatlan, amikor azt szeretné, hogy minél kihívóbban öltözzünk fel, mert szeretne felvágni a haverok előtt a dögös barátnőjével. Ha pedig képtelen elengedni ezt a fajta viselkedést, el kell gondolkodnunk azon, hogy szeretnénk-e egy mérgező kapcsolatban ragadni. 

3. A házimunka a te dolgod, hiszen te vagy a nő… 

A házimunka kizárólag a nő dolga – sajnos a mai napig találkozunk ezzel a szemlélettel, ami véleményem szerint nem csupán nevetséges, de kifejezetten mérgező is. Egy háztartásban élsz a pároddal, mindketten dolgoztok, mindketten fáradtak és nyűgösek vagytok munka után. Ugyanannyira mindkettőtök dolga, hogy a környezet, amiben éltek, tiszta és rendezett legyen.

Nyilván meg lehet beszélni, hogy ki mit szeret jobban vagy kevésbé, majd felosztani ezeket egymás között mint egy csapat. Nem pedig önkényesen kijelenteni, hogy ez nem az én dolgom. Ha olyan helyen szeretne élni a párunk, ahol mindent megcsinálnak helyette, akkor a legjobb választás számára beköltözni egy hotelbe.

+1 Ha nincs kedved szexelni, máshova megyek!

A mondat, ami még viccnek is rossz, ha pedig komolyan gondolják, egyenesen szörnyű. Az érzelmi zsarolás nem elfogadható dolog, ha pedig fizikai kényszerítéssel párosul, az már bűncselekmény. Ilyenkor odébb kell állnunk, hogy egy olyan társra leljünk, aki nem kikényszeríteni szeretné az együttléteket.

Nyitókép: pexels.com

The post Azonnal rúgd ki a párod, ha ilyet mond! appeared first on Igazinő.

Hitegethetném magam és ellenkezhetnék, hogy ugyan szó sincs erről, de hazugság lenne. Mindannyiunknak megvan a története, a sztori, amit ha elmesél, akkor kirajzolja a diagramot. Szépen megmutatja, hogy milyen emlékeket cipelünk, mik azok, amik nehéz bőrönddé nőtték ki magukat az idők során. Mert attól, hogy valami régen történt, nem jelenti azt, hogy feledésbe merült.

Sőt, van, hogy pont ennek hatására válik egyre nehezebbé, egyre elviselhetetlenebbé. Csak magamat tudom példaként felhozni, és azokat a nehézségeket, amikkel több évtizede küzdök. Nem egyszerű velem élni, és annál is nehezebb annak, aki szeret engem. Néha sajnálom a férjem, és ezt meg is mondom neki, mert tudom, milyen vagyok.

Vannak napok, amikor legszívesebben én is faképnél hagynám saját magam, de nekem sajnos maradnom kell, míg mindenki másnak ott a lehetőség, hogy szabadon távozzon. Vannak negatív dolgok, amiket legszívesebben eltitkolna az ember – de talán ahhoz, hogy meggyógyítsuk a saját lelkünket, először szembe kell néznünk a káosszal, ami jelenleg benne lakozik. Félresiklott gyermekkor, elfuserált szerelmek.

Rossz dolgok, amelyek egy szinten erősebbé teszik az embert, de valahol porig rombolják a bensőt. Nehezebben bízol meg az emberekben, minden mondat mögött valami turpisságra gyanakszol. Paranoia? Tapasztalat. Ennek azonban súlyos ára van. Folyamatos kétségek, őrlődés és stressz, amit ha egy ideig vissza is tudunk szorítani, egyszercsak felrobban. És akkor jaj annak, aki a közelben tartózkodik!

FORRÁS: PEXELS

De az összes rossz mellett jelen van a mérhetetlen szeretet, önzetlenség és áldozatkészség is. Egy sérült lelkű ember nem enged közel magához mindenkit, de akinek sikerül átjutnia a szögesdrótokkal övezett falon, az biztos lehet benne, hogy élete végéig számíthat rá.

Elmesélek egy történetet, ami tökéletesen demonstrálja a fentebb említett dolgokat. Sok évvel ezelőtt találkoztam egy fiatalemberrel, szimpatikus volt, kedves és megnyerő. De valamiért úgy éreztem, nem kellene belebonyolódnom a dolgokba. Kitartó próbálkozását díjazva végül beadtam a derekam, és kezdetét vette életem egyik legszörnyűbb kapcsolata.

Megalázott, bántalmazott testileg és lelkileg, hazudott és átvert.

Akkor és ott megroppant a lelkem, a tengernyi szenvedés, amit azidáig elviseltem, kicsordult és elöntött mindent. Vastag falat húztam magam köré, a férjemnek sem volt egy sétagalopp, míg végül célba ért. És bár tudom, hogy ő nem az a gonosz férfi, aki valaha ártott nekem, mégis előfordul, hogy az arcom elé kapom a kezem, mikor csupán simogatni szeretne.

Vagy épp mérhetetlen méreg önt el egy ártatlan kérdése miatt. Nem fair vele szemben, hiszen semmi rosszat nem tett, és talán úgy tűnik, ő bűnhődik a múltban történtek miatt. Azonban attól, hogy a lélek sérült, még nem helyrehozhatatlan. Idővel és akarattal, kitartással és rengeteg türelemmel megjavítható. Bár a hegek sosem fognak teljesen eltűnni róla, mégis képes lesz az ember az őszinte mosolyra.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Egy sérült lelket nehezebb szeretni… appeared first on Igazinő.

Értelmetlennek tűnik minden, és fizikailag fáj a másik hiánya. A gombóc szüntelen feszegeti a torkod, a mellkasod pedig csak nyom és nyom, mintha az enyhülés lehetősége soha többé nem lenne opció. Majd bevillan a villanykörte: kutyaharapást szőrével. Személy szerint én is estem ilyen hibába. Egy csúnya szakítás után azt gondoltam, okos dolog lesz azonnal valaki más karjaiban megnyugvást keresni. Hát tévedtem!

A fiú kedves volt, valóban érdeklődött irántam, én pedig hagytam, hogy sodorjon magával az ár, miközben mélyen legbelül szenvedtem. Gyászoltam az elmúlt kapcsolatomat. Ő pedig mindent megtett, hogy felkeltse a figyelmem, hogy jól érezzem magam a társaságában. Más körülmények között akár működhetett is volna az egész. De én nem álltam készen egy új szerelemre, hiszen a régi még valósággal ott lihegett a nyakamban, szorította a szívemet és teljesen elvette az eszemet.

Visszagondolva egyáltalán nem volt fair, hogy ilyen lelkiállapotban ismerkedtem. Mindenki megérdemli, hogy a másik csak és kizárólag rá koncentráljon. Persze cipelünk magunkkal terheket a múltunkból, de nem mindegy, hogy egy kis neszesszeres szütyővel vagy egy hatalmas kerekes bőrönddel érkezel a startvonalhoz.

Természetesen az új románc halálra volt ítélve, mert képtelen voltam túllépni a történteken. A sok kellemesen eltöltött pillanat ellenére már az elején egyértelmű volt, hogy a közös napjaink meg vannak számlálva. Sokszor felesleg és bagatell dolgokon akadtam ki, hisztiztem és parádéztam, pedig semiről nem tehetett. Nem az ő hibája volt, hogy labilis lelkiállapotomban képtelen voltam normális ember módjára viselkedni.

FORRÁS: UNSPLASH

Így egy kis idő elteltével mindketten folytattuk az életünket, immár külön utakon. Ha nem lettem volna önző, megspórolhattam volna ennek a fiatalembernek egy keserű szájízzel elhagyott kapcsolatot. Megóvhattam volna egy csalódástól és jó pár kellemetlen élménytől is, hiszen ő nem akart semmi mást, csupán engem. Pechére a lehető legrosszabbkor csöppent az életembe.

Akkor rájöttem, hogy ez a kutyaharapásos dolog nem minden esetben működik.

Vannak helyzetek, amikor igenis át kell érezni a fájdalmat, szomorkodni, sírni kell, ha épp ahhoz van kedvünk. Mert sokkal, de sokkal hamarabb felgyógyul a lélek, ha időt hagyunk számára és nem azonnal akarjuk valami teljesen új csatába küldeni. Egyszerű volt? Egy cseppet sem. Ki szeret szenvedni? Senki! De néha olyan dolgokat is meg kell tennünk, amihez nem fűlik a fogunk.

Márpedig egy szakítást, ami alapjaiban rengeti meg testünket és lelkünket, igenis ki kell pihenni. Máskülönben csak játszadozunk az újonnan érkezett udvarlónkkal, ami egyáltalán nem etikus. Fordított esetben mi vajon hogyan reagálnánk egy ilyen helyzetre? Amint ezt megértettem, soha többé nem ugrottam bele meggondolatlanul semmiféle kapcsolatba, csakis akkor, amikor már azt éreztem, eljött az ideje, hogy továbblépjek.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Szakítás: Sírdogálás helyett jöhet az új szerelem? appeared first on Igazinő.

Mert akárhogy is van, szerintem senki nem csöppent még úgy bele egy szerelembe, hogy tökéletesen illett volna a másikhoz. A kezdeti rózsaszín köd után jön a java, amikor elmúlik a mindent elvakító varázs, amikor látszódni kezdenek az emberi hibák. Minden kapcsolat így kezdődik, a kérdés igazából az, hogy képes-e fejlődni vagy megragad egy szinten, amiből egy idő után szinte képtelenség kiszakadni.

Hiába élsz együtt valakivel évekig, ha a dolgok, amik az elején nem működtek, a mai napig vitát generálnak. Ha nincs elég akarat a résztvevőkben, akkor egy végeláthatatlan körforgásba kerülnek, ami előbb-utóbb felemészti a szerelmet. Itt nem azokra az apróságokra gondolok, hogy a nő nem szedi ki a haját a lefolyóból, vagy a férfi nem hajtja le a WC-ülőkét. Ezekek még nem válóokok.

Az viszont, ha úgy érzed, hogy nem becsülnek meg eléggé, nem veszik figyelembe azt, amit szeretnél, már nem elhanyagolható. Egy rohanó világban, ahol igazából élni sincs ideje az embernek, nagyon könnyen találhatjuk magunkat egy olyan helyzetben, amiben nem vagyunk boldogok. Amikor úgy érezzük, befásultunk, megszürkültünk. Nap nap után ugyanaz a forgatókönyv, ugyanazok a viták, veszekedések.

Senki nem változtat, senki nem fektet elég energiát a kapcsolatba, csak próbálja túlélni. Ez az a pont, ahol el kell gondolkodni. Le kell ülni, venni egy mély levegőt, leültetni a párunkat velünk szemben és kommunikálni. Talán a legeslegnehezebb része az egésznek. Mert beszélni könnyű, kommunikálni azonban egyáltalán nem egyszerű, észérveket felsorakoztatva kinyilvánítani a véleményedet anélkül, hogy a másikat megbántsd.

Fontos az is, hogy képes legyél kulturáltan végighallgatni a másik monológját. Néha sikeres egy ilyen beszélgetés, mert magába néz az ember, és felfedezi, miben kellene változtatnia. Elfogadóbb és elnézőbb lesz. De ez csak akkor működhet, ha mindketten ugyanígy cselekednek. Ha egyoldalúvá válik a jóra való törekvés, a végkifejlet elkerülhetetlen.

FORRÁS: PEXELS

Mert jogosan érezheted úgy, hogy cserben hagytak. Ha megtettél minden tőled telhetőt, de a helyzet változatlan, és az érzés, hogy a kapcsolat zátonyra futott, még mindig ott motoszkál a fejedben, akkor lépned kell.

Nem mindig elég a szerelem ahhoz, hogy két ember együtt maradjon.

Tisztelet, megértés és alázat az alapja mindennek. Nem könnyű egy kapcsolatnak véget vetni, a megszokás, a ragaszkodás hatalmas úr. Néha még bűntudatot is érzel, amiért egyáltalán megfordult a fejedben az eshetősége annak, hogy jobb lenne külön, mint együtt. Ám én amondó vagyok, hogy inkább fájjon a szakítás egy ideig, mintsem hosszú boldogtalan évek repüljenek el. Hiszen mindenkinek joga van boldognak lenni!

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Miért harcolsz egy olyan szerelemért, ami tönkretesz?! appeared first on Igazinő.

Én sem vagyok kivétel. Hoztam nektek három olyan történetet, amely meghatározó része volt a gyerekkoromnak, és amiket még az unokáimnak is elmesélek majd, hadd nevessenek egy jót az ügyetlen nagyanyjukon.

Alig lehettem öt éves, a nappaliban tombolt a Hupikék Törpikék a kazettás magnóból, én pedig úgy ráztam magam, mint rongyláb Julcsa. A tánc hevében, a mai napig érthetetlen módon, nekiugrottam a falnak, és úgy pattantam vissza, mint egy teniszlabda. A fejemen hatalmas púp nőtt, üvöltve vergődtem a padlón, amikor anyukám berohant a szobába, majd azzal a lendülettel kiviharzott a konyhába.

Kivette a legszélesebb pengéjű kést a fiókból és elindult felém. Bennem a vér is meghűlt, és könyörögve kértem, hogy ne vágja le a fejem, jó leszek, és mostantól életem végéig szófogadó gyerekként viselkedem. Természetesen nem erre készült, csupán rányomta a hideg fémet a duzzadt homlokomra, és láss csodát, a duzzanat leapadt. Ezen a mai napig jókat nevetünk.

Egy másik emlékezetes történet, ami a családi összejövetelek alkalmával előkerül, amikor azt hittem, kijátszhatom a gravitációt. Az utcánkban sok gyerek lakott, csoportba verődve töltöttük a szabad délutánokat. Sétáltunk, koriztunk, fociztunk, vagy épp bicikliztünk. Emelje fel a kezét, aki gyerekként nem próbálta meg elengedni a bicikli kormányát! Én megpróbáltam, egyszer.

FORRÁS: UNSPLASH

Olyan művészi módon pattant ki alólam a bringa, hogy hirtelen észre sem vettem, hogy csúszok a köves úton. Még az orromról is lejött a bőr egy foltban, ami a mai napig nyaranta sötétebb színűre barnul, mint az arcom többi része.

Egy életre megtanultam, hogy azért van a kormány, hogy fogjam. 

Talán 8-9 éves lehettem, mikor megkaptam életem első görkoriját. Én, naiv, azt gondoltam, hogy velem született tulajdonság, hogy tudok vele közlekedni. Nos, nem volt az. Felvettem, becsatoltam, majd nagy lendülettel felálltam a székről, és mint egy krumpliszsák, el is dőltem. A következő heteket araszolással és mindenféle dolgokban való megkapaszkodással töltöttem.

Leginkább a göröngyös járdán tipegtem és a házfalakat taperoltam, hogy legalább pár métert meg tudjak tenni anélkül, hogy arccal tompítanám a betont. Miután sikerült némi tapasztalatot szereznem, annyira magabiztosnak éreztem magam, hogy még a boltba is azzal gurultam el.

Befordultam az üzlet elé, egy kavics beakadt a kerekek közé, én pedig rázuhantam a biciklitárolóra. Csak lógtam rajta, mint egy szőnyeg, megsemmisülve… Nem telt el sok idő, és szögre akasztottam a korcsolyát – azóta is csak messziről, biztonságos távolságból csodálom.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ! Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címre.

The post Mi a legcikibb bénázásod, amin ma is nevetsz? appeared first on Igazinő.