Amikor nem hiszel a tudományban…

Nyilván előkerült a kérdés, volt-e orvosnál, kapott-e gyógyszert. A válasz megdöbbentő volt: dehogy, nem is akar menni, a mai orvostudomány semmit nem ér, és egyébként is csak üzlet. Arra megy ki a játék, hogy az emberek zsebéből kihúzzák a pénzt.

Aztán a sok bevált házi gyógymódból mire csapott le az illető, na mire? Egy neten megvásárolható illóolaj csomagra, ami szinte bármilyen nyavalyára természetközeli megoldást nyújt. És most akciósan csak pár tízezer forintot kell érte kifizetni.

Nem értem az embereket!

Lehet, hogy csak az én retinámba égett bele a történet, de azóta egyre jobban feltűnnek bizonyos furcsaságok. Többek közt az, hogy mennyire nem bíznak sokan az általános értelemben vett tudományban. Legfőképp azért, mert eredményeket nem, csakis pénzlehúzást sejtenek mögötte.

De ugyanezek az emberek szinte bármennyit képesek kifizetni valamiért, amit „természetes eredetű”, „100% natúr” plecsnivel láttak el. Ezeknél a termékeknél nem reklamálja senki, hogy hol vannak a hatásaikat igazoló tanulmányok, vagy konkrétan honnan is van az alapanyag. Veszik, viszik.

Forrás: Unsplash

Szerintük a „gonosz gyógyszeripar” összeesküszik az emberek ellen. Közben pedig a fiatalságot ígérő táplálékkiegészítők, szépségvitaminok iránti érdeklődés nemhogy csökkenne, egyre csak nő. Nekem ez valahogy nem logikus, ahogy az sem, hogy egészséges ételekre, jó minőségű alapanyagokra még mindig sajnáljuk a pénzt. Közben talicskával hordjuk a drogériákba kozmetikumokra, sminkre, egyebekre.

Diétázni is csak „divatosan” lehet?

A fogyókúraipart már meg sem említem. Ömlik mindenhonnan, hogy az egészséges az szép is – meg persze fordítva. És hát valljuk be: durva túlsúllyal élni extra teher a lelkünknek és a testünknek is. Önmagában igenis örömteli fejlemény, hogy az emberek igyekeznek többet törődni az egészségükkel.

Az viszont már kevésbé tetszik, hogy sokaknak ez kimerül abban, hogy rendelnek a netről valamilyen fogyikapszulát, amiről azt hiszik, önmagában elég a sikerhez. Még úgy is, hogy mellette ímmel-ámmal diétázgatnak. Az egészségtelen életmódjukon viszont szinte semmit nem hajlandók változtatni. Pedig itt is fontos lenne a „mit” és „hogyan” kérdés, nem csak a „mennyit”.

Ha mégis alaposabb, elszántabb valaki és belevág az életmódváltásba, többnyire akkor is inkább valamilyen borsos árú celeb diétát választ. Jobb esetben a kedvenc celeb által ajánlott edzésprogrammal. Természetesen ezek mit sem érnek a hozzájuk csatolt, saját névvel fémjelzett egyéb termékek, nassolnivalók, kiegészítők nélkül, amikre aztán lehet spórolni.  Eközben a személyre szabott étrendekre, egyéni edzéstervekre csak egy legyintés a reakció, hiszen ezek úri huncutságok. És különben is, nagyon sokba kerülnek, nem érik meg az árukat.

Ha ezeken a logikai bukfenceken egyszer túlteszem magam, lehet, hogy visszairatkozom a házi praktikás csoportba is, ki tudja…

Nyitókép: Unsplash

The post A drága csodapirulákban hiszel, a gyógyszerekben nem? appeared first on Igazinő.

Öltözködött, amikor Péter odébb tolta a tányérját, jelezve, hogy befejezte az evést. Felvette a friss reklámújságot és kávézás közben lapozgatta. A nő már indulásra kész volt, amikor csörömpölést hallott. Péter egy óvatlan mozdulattal fellökte a kávéscsészét, aminek tartalma most mélabúsan folydogált az asztalról, hogy sárszínű foltot hagyjon a szőnyegen is.

Gabit nem a kávéfolt zavarta: tudta, hogy ha most rögtön nekiáll kitakarítani, nyoma se marad. Azonban a nemtörődöm mozdulat, ahogy a férje félrelökte a felborult csészét, és lapozott még egyet az újságjában… Nem szokott vitázni, mert nem is volt értelme, most viszont nem volt jó kedvében, így szóvá tette.

– Igazán, olyan jólesne, ha néha nem várnád meg, hogy ugorjak! Nagyon sietek, segíts már ezt összeszedni, légy szíves.

Valószínűleg a férfi is morcosabban ébredt a szokottnál, mert mérgesen belecsapta az újságot a kávétócsába. Kioktatta a feleségét, hogy ha korábban kel, akkor nem kéne most kapkodni, és egyébként is, mostanában mindenen csak nyavalyogni tud.

– Hol az a bajod, hogy üres a ház, kirepültek a gyerekek, hol azon siránkozol, hogy sose megyünk sehova. Nem hagysz békén.

Gabi már látta, hogy elkésik, de a bosszankodás újfajta energiával töltötte fel. Tőle abszolút szokatlan módon nem próbálta békíteni a férjét, hanem beleállt a vitába. Az pedig, mivel egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy a felesége „visszabeszéljen”, teljesen kikelt magából, és a helyzet minden eddiginél jobban eldurvult. A vita hevében sok mindent vágott az asszony fejéhez. A végén – maga se tudta, hogy jutott el odáig – még a kinézetét is ócsárolni kezdje.

Forrás: Unsplash

– Vedd tudomásul, hogy rossz rád nézni. Hiába kened magadra a vakolatot, hiába páváskodsz, a festék meg a csini rucijaid alatt akkor is csak egy hízott tehén maradsz.

Ezzel el is érte, amit akart. Gabi szemét elfutotta a könny, abbahagyta a „feleselést”, és a döbbenettől szinte révületben húzta magára a kabátot.

– Megyek. Szia. Majd… délután kitakarítom a szőnyeget.

Csak a lépcsőházban tört ki belőle a zokogás. Igaz, sose volt nádszálvékony, a gyerekek után is maradt rajta felesleg, de egyrészt mindig adott magára, másrészt Péter még 20 év házasság után is pajkosan dicsérte dús kebleit, formás domborulatait. Eszébe sem jutott, hogy a férje egyszer ezzel fogja bántani. Hízott tehén. Egész nap ezek a szavak visszhangoztak a fejében, és ha erre gondolt, sírhatnékja lett.

Hazaérve levetkőzött, de a tükörből most nem a vidáman kerek Gabi nézett vissza incselkedve, buján ringatva a csípőjét. Helyette egy savanyú, kövér asszonyságot látott, akinek minden hurkája külön domborodik. Minden apró hibáját felnagyítva látta. Megint sírt. Lefekvéskor nem tudta elviselni a tudatot, hogy ez az új Gabi feküdjön Péter mellé. Csendben kicuccolt a kanapéra.

A következő napokban a férje próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de az asszony már teljesen más szemmel nézett magára. Keserves idők jöttek. Gabi hagyta a fenébe a sminket, elővette a bő göncöket és kerülte a tükröt.

Egyik reggel azonban megint eleredt az eső. Péterrel már napok óta nem sokat szóltak egymáshoz, ami miatt a férfi egyre morcosabb lett. Most is hangosan csörgött az evőeszközökkel, de miután Gabi semmire nem reagált, meg sem itta a kávéját. Viszont mérgében úgy belevágta a teli csészét a mosogatóba, hogy az darabokra tört, a szilánkjai szerteszét repültek az étkezőben. A barna löttyből ismét jutott a szőnyegre is.

Gabi összerezzent, mintha álomból ébredt volna. Támadt egy ötlete. Előhúzta a porszívót, a felmosóvödröt, a tisztítószereket. Még a portörlőt is előkapta. Mindezt mosolyogva egy halomba rakta a konyha közepén, az ámuló Péter orra elé.

– Na, papuskám. Akkor ezekkel tudsz feltakarítani. A mosogatószer ott van a helyén. Az edényeket megismered, a kaja ott a hűtőben, ha éhes vagy, majd összeütsz magadnak valamit. A mosógép végez, mire hazaérsz, csak ki kell teregetned. Mától esténként edzésre megyek, reggel pedig kocogni. Mire én a hízott tehénhájtól megszabadulok, talán te is belejössz a házimunkába. Ne aggódj, nem nehéz, és ha marad időm, segítek is.

Felemelt fejjel, mosollyal az arcán, kecses léptekkel lendült ki az ajtón, miután cuppanós puszit nyomott férje arcára.

Nyitókép: Unsplash

Sales munkatársat keresünk az IgaziNő csapatába!

Releváns munkatapasztalat előny, de nem elvárás. Olyan kollégát keresünk, aki ugyanannyira beleteszi szívét-lelkét a feladatába, ahogy azt mi magunk is tesszük. Jelentkezz: info@igazino.hu

The post Egy duci feleség lázadása… appeared first on Igazinő.

Vajon hányan vannak tisztában azzal, hogy ezeknek a képeknek a többsége egyáltalán nem egy jól elkapott pillanat, hanem akár hosszú órák munkája? Megtalálni a megfelelő helyet, pózt, fényeket, majd addig szerkeszteni a képet, amíg a kívánt végeredményt nem kapjuk.

Számtalan őszinte vallomást láthattunk már arról, valójában mennyi munkába kerül egy-egy ilyen tökéletes képet lőni, sőt, kifejezett tippek és trükkök is keringenek a neten. Tapasztalt fotósok adnak tanácsokat, hogyan készíthetjük el magunkról a legelőnyösebb fényképet. Arra is kaphatunk útmutatót, hogyan hitessük el a közönséggel, hogy amit a posztokban látnak, az valódi.

Igen ám, de mivel a hétköznapi emberek is leginkább valami számukra különlegesről szeretnek posztolni, könnyen találjuk magunkat abban az illúzióban, hogy mindenki másnak érdekesebb élete van, mint a miénk. Viszlát, lelki nyugalom, helló, irigy lájkok. Utóbbiak pedig magukkal hozzák a még több hasonló tartalmat, ami végül beviszi az egyszeri felhasználót egy ördögi körbe. Hiszen a legnagyobb közösségi oldalak így működnek: ha megnézted ezt, akkor biztosan az a másik hasonló tartalom is tetszeni fog.

No de mi van, ha valaki szeretne kiszakadni ebből?

A rengeteg ismeretlen ember fullextrás – azaz annak beállított – élete helyett vajon van valami, ami visszarángatja az embert a valóságba? Igen, van. Ez a BeReal nevű alkalmazás, ami mostanában egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. Nem hiába hívják Anti-instának néhányan. A neve nagyjából azt jelenti: légy valódi! Alapvetően máshogy működik, mint a nagy közösségi médiafelületek.

Forrás: Unsplash

Első körben ahelyett, hogy a BeReal random celebeket javasolna követésre, a telefonod már létező kontaktjaiból verbuválhatsz baráti kört. Így nem nagyon szippant fel a követőgyűjtögető életmód, és nem fogod az ismerősök számának függvényében többre vagy kevesebbre értékelni magad.

Másodszor: nincs olyan, hogy teleposztolod a teret, és napi húsz kiscicás képpel vagy agyonmotiváló közhellyel szórakoztatod a népet. Ugyanis egy nap csak egyszer lehet tartalmat közzétenni. Az app adott pillanatban, a barátaiddal egy időben küld egy értesítést, és van két perced egy-egy képet lőni az előlapi és a hátlapi kamerával.

Tehát lesz egy szelfid, ott és úgy, ahol és ahogy kinézel.

Akár kócosan, smink nélkül, vagy éppen a buszon zötyögve. Emellett lesz egy fotó arról, ami körülötted van. A teszkós párizsi, amit eszel, az íróasztalod, vagy akár a vasalnivalód. Ha ezt megosztod, akkor 24 órán át látható mások számára, utána csakis te nézheted meg.

Ennek a rendszernek az előnye, hogy tényleg csak olyan emberek posztjait látod, akiket nagy eséllyel személyesen is ismersz, illetve a te tartalmaidat is csak ők nézhetik meg. Kivétel persze, ha direkt nyilvánosra állítod a posztod, akkor bárki láthatja, és te is böngészhetsz mások nyilvános tartalmaiban, már ha akarsz. De ki a fenét érdekel igazán egy idegen ember szerda esti vajaskenyere? Sokkal jobb poén megnézni, hogy míg te kutyát sétáltatsz, a haverod mit csinál épp.

Egyelőre ez az app kisebb közösségi élményt nyújt, nem célja a tömeges követőtáborokból hasznot húzni. Más kérdés, hogy később mivé válik majd, de addig is frissítő alternatívát kínál, ha a művi tartalmaktól vissza szeretnél találni a hétköznapi valósághoz.

Nyitókép: Unsplash

The post Beállított fotók helyett valóság: Láttad már a BReal közösségi oldalt? appeared first on Igazinő.

Szerintem ez egy oltári álszent marhaság. Amikor ezt mondom, egyáltalán nem arra gondolok, amikor valaki elégedetlen valamivel, ami miatt nagyon elüt a többségtől, viszont nem tud rajta változtatni. Mondjuk, Erzsi barátnőnk ki nem állhatja a széles orrnyergét vagy a túl keskeny vállait. Ezeket nyilván el kell fogadni mindenkinek, Erzsinek is, hiszen ezek adottságok, amikkel – a méregdrága plasztikai sebészetet nem számítva – együtt kell élni.

Itt konkrétan azokra a szituációkra gondolok, amikor például egy gigantikus túlsúlyt cipelő, láthatóan minden lépcsőfokkal izzadva küszködő illetőnek mondjuk: „Ugyan, a kinézeted miatt ne zavartasd magad! Sokfélék vagyunk, és ez így van jól.” Helló, dehogy van így jól! Igenis hatalmában áll mindenkinek egy kicsit egészségesebben élni, durva elhízás esetén orvosi segítséget kérni. Nem a kinézete miatt, hanem egyszerűen azért, hogy tovább élhessen. No meg azért is, hogy élvezhesse azokat a dolgokat is, amiket jelen állapotában nem, vagy csak nagy nehézségek árán tud megtenni. Ha kéri a véleményünket, abszolút nem azzal segítünk neki, hogy kényelmes hazugságba ringatjuk és elhitetjük vele, hogy nyugodtan megposhadhat a tévé előtt, mert azzal semmi baj.

Forrás: Unsplash

Nehezebb a dolog olyankor, amikor nem külsőségekről, hanem viselkedésről van szó. Mostanában az a trendi, ha úgymond „különlegesek” vagyunk. Teca szereti a kupit maga körül, mert az olyan kreatív? Áh, semmi gond, ő így működik, így teljesedik ki, mindenki más meg fogja be a lepénylesőt! Azok is hallgassanak el, akik Trehány Tecával egy háztartásban élnek. Netán egy helyen dolgoznak és kénytelenek takarítani utána, máskülönben kiszorulnak a saját életterükből Teca kacatjai meg koszos cuccai miatt.

Tihamért is el kell fogadni a folyamatos bunkó beszólásaival együtt, mert hát őneki „szokatlan humora” van – aki nem bírja, ne beszélgessen vele, ugye, ha már ennyire intoleráns. Tahó Tihamérnak kijár a feltétel nélküli elfogadás, ő ugyanis Egyéniség, nagy E-vel, már bocs. Lusta Lujzát se biztassuk még véletlenül se! Ő akár előrébb is juthatna az életben, ha nem találna mindig valami kifogást arra, miért is nem mozdul meg és tesz egy-egy kis lépést saját magáért.

Egy frászt! Nem muszáj csendben, mosolyogva nézni és az elfogadás képmutató álarca mögé bújni. Igenis ártalmasnak találom, ha elhitetjük a másikkal: nem érdemes fejlődnie, nem kell magáért semmit sem tennie. Hová is lenne a világ, ha senki nem akarna csak egy kicsivel jobbá válni, kicsivel többet tenni, csak mert „jóvanaz úgyis”?

Van itt még valami: az elfogadás és az eltűrés közt baromi nagy különbség van.

Amíg valakit szerethetünk minden hibájával együtt is, nem vagyunk kötelesek boldogan tapsikolni a fenenagy egyéniségének, ha azzal magának, netán másoknak is kárt okozhat.

A régi közhelyben igenis van igazság: az igazi barát szól, ha csokis a szád. Azt gondolom, nem akkor vagyunk jó fejek, ha mindent csakúgy „elfogadunk”. Hanem akkor, ha tudjuk, mikor van helye a véleményünknek (segítek: kizárólag akkor, ha kérdezik). És meg tudjuk azt fogalmazni pozitívan, támogatóan és a másik megbántását lehetőleg elkerülve.

Nyitókép: Unsplash

The post Az elfogadás álszent maszlag, amivel hülyítenek minket? appeared first on Igazinő.

Pedig minden szegletétől elbúcsúzott már. Minden kis sarokból egy-egy pillanat köszönt vissza. A küszöb, amin át Misi, a férje ölben vitte a beköltözésük napján. A hálószoba csupasz falai közt talán még mindig az összebújva töltött éjszakák illata lengett. Ni, a kis horpadás a konyhapulton, ahová Mihály a bögrét ejtette azon a régi reggelen.

„Mihály – szólította meg a felesége – hát egy komoly édesapát mégsem misikézhetnek otthon, igaz-e?” Az újdonsült apuka kezéből ezért csusszant ki a tea. Elvira végigsétált a szobákon és az életén: itt volt a fotel, amibe kapaszkodva a kis Olivér járni tanult. A karcok a padlón, ahová százszor, ezerszer dobta a fitos orrú kamaszfiú az iskolatáskát.

A kétszárnyú ablak, amit olyan sokszor bezártak nyáron is, nehogy a szomszédok meghallják a rendszeres veszekedéseket. Amott a földön az a világosabb folt a kék szőnyeg helye, amire Misi zuhant, amikor elvitte a szíve. Elvira sokáig küzdött magával, hogy ne a fiát okolja az apja haláláért. Ahogy Oli nőtt, úgy tűnt el lassan az engedelmes, vidám kissrác, hogy a helyét egy egyre önzőbb, szinte idegen férfi vegye át.

Neki mindenből csak a legjobb volt elég jó. Sokszor csak pénzért járt haza. Dolgozott ugyan mindig valamit, de nem sokáig maradt meg egyetlen helyen sem. Amit keresett, szerinte alamizsna volt, ő viszont élni akart. Elvira nem tudott rájönni, hol rontotta így el: saját magát hibáztatta a fia viselkedéséért. Ennek ellenére sokszor kisegítette Olivért, úgy is, hogy Misi határozottan megtiltotta.

FORRÁS: UNSPLASH

A fiuk ugyanis az utolsó fillérig elszórta azt a pénzt is, amit „kölcsönbe, csak a következő fizetésig” kért el. Eközben hazudott, folyamatosan, bármiről és mindenkinek. Semmilyen szülői kérés, könyörgés nem hatotta meg, kifordult magából, ha szólni mertek. A húszas éveit végigdorbézolta, néha hetekig nem tudtak róla. Ha mégis, abban nem volt köszönet.

Egy nap aztán, már bőven túl a harmincon, egy helyes, fiatal lánnyal állított haza, akinek ott helyben gyűrűt húzott az ujjára. Elvira titokban örült: a lány kedves mosolya, tiszta tekintete elültette benne a reményt, hogy Olivér lehiggad, és végre felnő mellette. Misi csak csendesen megcsóválta a fejét. Sajnos neki lett igaza. A fiatalok eleinte gyakran jöttek.

Iza szép arca viszont minden héttel soványabb, mosolya halványabb lett, majd a találkozások is ritkultak. Egy szombaton a lány egyik szeme alatt mérges lila véraláfutás ült. A kérdésre Olivér felelt: „Megbotlott, mert egy kétballábas tehén.” Elvirába ekkor hasított a felismerés: nagy a baj. Olivér ordítva tiltakozott, ha megpróbáltak a lelkére beszélni.

Az apjával mindenkinél durvább volt. Egy este Elvira sírva vallotta be Misinek: fél a saját gyermekétől. Azt viszont soha nem sejtette, hogy egy nap majd egyszerre veszíti el a fiát és a férjét is. Olivér akkor egymaga jelent meg. Elmondta, hogy Iza terhes, ő viszont nem akarja a gyereket. A babától már nem szabadulhatnak meg, „mert ez az idióta picsa nem kapcsolt időben”.

A legnagyobb természetességgel közölte: nem hajlandó az életét tönkretenni, úgyhogy kirakta a feleségét fattyastól, és most neki pénz kell, mert külföldre megy. Az apját még senki nem látta így kiborulni, Elvira a széken zokogott, Olivér pedig bevágta maga után az ajtót, ahogy elviharzott. Aznap éjjel Misi szíve megszakadt. Olivért a temetésen sem látták.

Elvira úgy érezte, egy szörnyeteg kiharapott egy óriási darabot a lelkéből. Hosszú hetekig csak arra vágyott, hogy Misi után mehessen. Egy reggel azonban furcsa eltökéltséggel ébredt, a döntést pedig már meghozta. Eladja a házat, ami egymagának úgyis túl nagy, túl üres. Beköltözik egy pici lakásba, a maradékból pedig majd támogatja Izát meg a gyereket. A többi majd csak lesz valahogy.

Ezért áll most itt, és ezért búcsúzik, nemcsak a háztól, de mindentől, ami volt és ami lehetett volna.

A megcsörrenő telefonnak még örül is: így nem ér rá átadni magát a bánatnak. A kijelzőre pillantva hirtelen elapadnak a könnyei. A hívó: „Kisfiam”. Ujjai a tűző napon is jéggé fagynak, miközben elutasítja a hívást, és lassan elsüllyeszti a telefont a táskájában.

Nyitókép: Unsplash

The post Mától nem vagyok az anyád – tönkretettél, ezért eltaszítalak! appeared first on Igazinő.

Ugyanakkor, ha valakivel egy húron pendültünk, akkor nem is zárkóztam el az elől, hogy jobban megismerjük egymást. Túl vagyok egy-két egyéjszakáson is, amik arra voltak csak jók, hogy rájöjjek: nem az én műfajom. Ráadásul arra neveltek, hogy legyek egyenes és őszinte. Ne áltassak senkit, lehetőleg ne játszmázzak, ne bántsak másokat, viszont saját magamért álljak ki.

Eddig legtöbbször működött is. Legutóbb viszont kiderült: csúnyán ráfaragtam. Legalábbis mások szerint. Múlt szombaton ugyanis jó kis társaság jött össze. Ott volt Zoli is, a szokásos „ismerős ismerőse”, akivel egy ideje méregettük egymást. Néha beszélgettünk, flörtöltünk, táncoltunk, de semmi további nem történt. Nem úgy ezen a bizonyos partin.

Azon kaptam magam, hogy hagyom magam egyre jobban belebonyolódni a táncba, flörtbe. Kint a levegőn, kettesben pedig a szavakat tettek követték, majd hamarosan Zoli lakásában találtuk magunkat. Amíg tartott az eufória, amit Zoli kisugárzása, a csúcs este és persze az italok okoztak, nem is gondolkodtam. Egy ponton viszont, még mielőtt a ruhák lehámozásához értünk volna, kellemetlen érzésem lett.

Ez nem én vagyok. Sose jött be, ha valakivel túl gyorsan haladtunk, egyikünk abból mindig rosszul jött ki. Ráadásul Zolit tényleg kedvelem, vele több is lehetne, mint egy kósza numera… Nem is tudom, miért jöttem fel egyáltalán. Én ezt így, ebben a formában most nem akarom… Szépen, finoman, de egyértelműen elmondtam Zolinak, aki bár kicsit csalódott volt, elfogadta, taxit hívott, lekísért.

Számot cseréltünk, majd hazamentem. Nem sejtettem, később micsoda népharag zúdul a nyakamba emiatt. Másnap, mivel a barátnőmnek, Edónak szóltam, kivel és hova távozom, jöttek a kérdések, és természetesen a végén a fél társaság megtudta, mi lett az este vége. Edó finoman lecseszett: „Szilvia, neked kilóg egy csavar. Egy srácot így pofára ejteni ritka ronda dolog.”

FORRÁS: UNSPLASH

Edó párja se bírta ki: „Anyám, szerencsétlen Zoli, jól hoppon maradt. Minek mentél fel egyáltalán? Azért, hogy felhúzd az agyát, aztán meg eljátszd a szűzlányt? Ugye nem gondolod, hogy ezek után majd még felhív?” Le voltam döbbenve, erre egyáltalán nem számítottam. Amikor felmentünk abba a lakásba, még úgy gondoltam, nem baj, ha az ágyban kötünk ki.

A rossz érzésem később jött. Zolival őszintén beszéltem, nem voltam bunkó. Komolyan jobb lett volna, ha összeszorított foggal „végigcsinálom”, miközben nem akarom? Zoli alapvetően normális férfi, nem tűnt volna fel neki, hogy én nem igazán vagyok benne? Nem értettem Edóék kirohanását, és addig emésztettem magam, mígnem felhívtam a nővéremet.

Neki bármit elmondhatok, ő az, aki mindig tudja, mi a dörgés. Hát ő sem nyugtatott meg.

„Szissz, te kis naiv. Mákod van, hogy ennyivel megúsztad. Mi van, ha megerőszakol, vagy valami? Egyébként meg ilyenkor szokták szűzkurvának titulálni az embert, csak szólok. Tudod, csábit, aztán meg koccol. Szóval szerencséd volt, de máskor vigyázz jobban magadra. Csókoltatlak.”

Na, ebbe a részébe meg bele se gondoltam. Valami azt súgja, Zoli nem bántott volna semmilyen körülmények között, de hát ki tudja? Azt leszámítva, hogy biztos van az a pasas, aki visszaélt volna a helyzettel, nem gondoltam volna, hogy ekkora bűn meggondolni magam.

Így, hogy ennyire elszúrtam, valószínűleg annak sincs értelme, hogy elolvassam Zoli üzenetét. Jobb lesz, ha kitörlöm úgy, ahogy van. Nem bírom most még azt is elviselni, hogy tőle is kapjak egy fejmosást. Így váltam átlagos, kissé naiv csajból ócska nővé…

Szilvia történetét Gál Orsolya jegyezte le

Forrás: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Rib@anc vagyok, ha “akció” előtt gondolom meg magam? appeared first on Igazinő.

Mivel ahhoz a kérdéshez, hogy milyen a nőies nő, rengeteg személyes tapasztalat, ízlés, meg sztereotip elvárás is kapcsolódik, én nem is vállalkoznék ezek összeszedésére és bármilyen tanulság levonására. Azt viszont nagyon könnyen össze tudom szedni, hogy életem során mi minden miatt kaptam meg, hogy „Ez nem valami nőies”, „Miféle nő tesz ilyet?”, „Valódi nők ilyet nem csinálnak!”

Amikor ezekkel a megjegyzésekkel szembesültem, az nagyon kellemetlenül érintett, és sokáig szégyelltem is magam. Közben persze idősebb lettem és rá kellett jönnöm: a kritikák egy része nem rólam, és még csak nem is magáról a nőiességről szólt, hanem inkább valamiféle idealizált képről. No meg persze sok ember azon elvárásáról, hogy márpedig ha valaki nő akar lenni, annak bizony törnie kell magát, hogy annak a bizonyos ideális víziónak megfeleljen.

Ja, és hogy mik is voltak pontosan azok a dolgok, amiknek egyesek szerint én nem feleltem meg nőiesség terén? Íme: Kizárólag nadrágban jártam. Botrány, hogy is vallhatja magát nőnek valaki, ha még egy nyamvadt szoknyája sincs, igaz? Nem gond, hogy örökmozgó életet éltem, jöttem-mentem és rohantam egész nap. Az sem gond, hogy mindezt olyan helyeken, ahol felmászni, lemászni, néha koszban turkálni is kellett.

Na, ezt szoknyákban azért elég nehezen oldottam volna meg. Alkalmakra szintén kényelmi okokból nadrágot választottam. Emberek, nem láttatok még csinos nőt nadrágkosztümben? Mellesleg hagyjuk már végre a fenébe a hollywoodi kasszasikerek ceruzaszoknyában, tűsarkúban sprintelő hősnőit, könyörgöm!

FORRÁS: UNSPLASH

Meg is érkeztünk a fránya magassarkú cipőkhöz. „Te miért nem ilyenben jársz? Hát úgyis olyan kis alacsony vagy…” Hétköznapokon a fenti futkosós napirend miatt ezeket is elkerültem, és hanyagolom őket mind a mai napig. Értem, hogy „a szépségért szenvedni kell”, de ez egy nagy marhaság. Nincs az az isten, hogy én természetellenes tartásba kényszerítsem egész napokra a lábamat pusztán azért, hogy valaki másnak jobban essen rám nézni.

Néha persze irigyen nézem azokat, akik tíz centis, vékony sarkakon, kis hegyes orrú csodatopánkákban tipegnek bármilyen útburkolaton. Irigylem az egyensúlyérzéküket, ugyanakkor meg kell mondjam: kevés nőt láttam, aki tudott kényelmes magas sarkú cipőt választani, majd azt szépen, pucsítás, bénázás nélkül viselni is tudta.

Aztán pedig bor meg koktélok helyett inkább sört ittam. Borzalom, ugye?

Most komolyan, igyak valami olyasmit, ami nem ízlik, csak mert attól valamilyennek LÁTSZOM? Oké, bevallom, elég vicces elképzelni, ahogy egy böhöm söröskorsót kecsesen, eltartott ujjal emel az ajkához valaki, no de én tisztára azt hittem, hogy ha szórakozás közben az ember inna valamit, azt többnyire a saját örömére teszi, nem azért, hogy mások szemét gyönyörködtesse.

Sosem felejtem el azt az első randit, amikor a srác ragaszkodott hozzá, hogy majd ő megmutatja: a jó bor igenis finom, hölgyeknek márpedig az való. Az lett a vége, hogy rám erőszakolt két pohár akármit. Nem volt második találka. A fentieket mára megemésztettem, elengedtem, és azt gondolom: nincs nőiesebb annál, amikor valaki jól érzi magát a bőrében, ki tud állni azért, amit szeret és mer önmaga lenni.

Egy ilyen tipikus szabály maradt, amit igyekszem betartani: próbálok csak igen keveset káromkodni, mert az nyilván senkinek sem áll jól, ha örökké kilóg a kapanyél a szájából. Ugyanakkor ha felhúznak, és elröppen egy-egy csúnya szó, hát gondolj amit akarsz, én magasról teszek rá, hogy a macska rúgja meg!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ezek miatt nem lehetek sosem „jó nő”?! appeared first on Igazinő.

A kedves gazdi pedig, mivel annyi éhes szájat nem bír etetni, mit tesz? Van, akit nem visz rá a lélek, hogy embertelen barbár módjára agyonüsse, vízbe fojtsa a kölyökkutyákat vagy a kismacskákat. Nem, ő aztán nem képes ilyen alantas tettre. Inkább szépen, „kíméletesen” kihelyezi az apróságokat valami elhagyatott helyre, aztán majd a természet intézi a sorsukat.

Van, aki még ennél is felvilágosultabb utat választ: ha nem tudja a kölyköket rásózni a szomszédokra, hát begórja őket egy menhelyre. Hiszen azoknak az embereknek ott az a dolguk, hogy a Morzsa vagy a Mirci balkézről besikerült utódainak otthont adjanak. Gondolom, mindenki kitalálta, hogy valójában én egyik „megoldást” sem tartom sem humánusnak, sem felelősnek.

Külön cikket érdemelne a felelős állattartáson belül a nem kívánt szaporulatok megelőzése. És az, hogy Morzsinak igazából sem a „nemi örömökre”, sem pedig „az anyaság csodájára” nincs szüksége. Én most mégsem ezen gurultam be a minap. Történt ugyanis, hogy egy kedves fiatal pár talált öt pöttöm, pár hetes kutyakölyköt a síneken sorsára hagyva.

Pontosabban négyet, mert az ötödik tesó addigra már nem élt: elütötte a vonat. A párnak megesett a szíve a kölykökön, de a négy kiskutyát nem vihette haza. Telefonáltak hát a városi menhelyre, hogy helyezzék el a kicsiket. Ott viszont sajnálattal közölték, hogy már másfélszer annyi kutyájuk van, mint helyük, a négy kölyök sajnos náluk nem fér el.

FORRÁS: UNSPLASH

Így aztán a helyi, egyébként nagyon segítőkész kutyás Facebook-csoporthoz fordultak segítségért. Ahogy gyűltek a kommentek, úgy ment felfelé a vérnyomásom a haragtól. Valaki azt mondta: ”A menhely sose segít, mindig azt mondják, teltház van, feleslegesen vannak.” Nem, nem rakta össze a kirakóst, és véletlenül sem látta meg az összefüggést a rengeteg kidobott kölyök meg a folyamatos teltházas üzemelés között.

Nyilván az állatmenhelyen dolgozók mind szemetek és érzéketlenek. Erre tromfolt a következő fotelállatvédő: ”Igen, ezektől még örökbe fogadni sem lehet. Én is akartam karácsonyra kutyát, el is mentem, kiválasztottam azt, amelyik tetszett. Mire megkaptam, hogy azt nem adják, meg írjak bemutatkozó levelet, meg látogassak meg más kutyákat is. Pedig még adományt is vittem nekik, de ezek után inkább fogtam magam és vásároltam egy kölyköt.”

Itt forrt fel az agyvizem teljesen. Nem elég, hogy nem értette meg: valószínűleg azért nem kapta meg az egyszer látott kutyát, mert nem az ő életviteléhez való volt. Vagy netán különleges bánásmódot, orvosi kezelést igényelt volna. Még tetézte azzal, hogy akárhonnan leakasztott egy kutyakölyköt pénzért, mert neki kutya kell, és punktum. Akkor is, ha esetleg a piacon a csomagtartóból kell megvenni.

Eszébe sem jutott, hogy az az igazán jó örökbeadó, aki igenis megnézi, kinek milyen kutya való. Egyrészt azért, mert hosszú távon a kutyás élet csak akkor működik, ha passzolnak a gazdi és a kutyus igényei. Mindkettőjük jól felfogott érdekében. Meg azért is, mert az örökbeadónak is érdeke, hogy ne vigyék vissza a védencét rövid idő múlva.

Egyetlen állat helyére ugyanis mindig többszörös a túljelentkezés. Ha csak páran meggondolják magukat, indulhat a logisztika: hova tegyük vissza azt az állatot, akinek a helyét már betöltötték? A fentiekhez hasonló kommentekkel minden segítségkérés alatt Dunát lehetne rekeszteni, és én még mindig nem tudtam megérteni, mire jó ez.

A menhelyek, állatvédő egyesületek nem azért vannak, hogy az emberek tájékozatlanságból vagy szimpla egoizmusból meghozott rossz döntéseinek következményeit „eltakarítsák”. És nem is arra valók, hogy gyorsan és ingyen szerezhessen kiskedvencet magának bárki.

Ha legközelebb jól kiosztanál egy „állatvédőt”, előbb inkább tájékozódj!

Esetleg kérdezd meg, tudsz-e segíteni pár óra önkéntes munkával! Hátha megtudsz egy pár dolgot arról, amit olyan magabiztosan kritizálsz.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Te is olyan állatvédő vagy, aki a fotelből osztja az észt? appeared first on Igazinő.

Miután Tamara megszületett, a fellegekben jártunk mindketten. Annak ellenére, hogy a terhesség és a szülés nagyon megviselt, és maradandó nyomokat hagyott a külsőmön. De megkaptam, amire vágytam. Tami igazán jó baba volt. Evett, aludt, mosolygott, alig sírt. Édes, szófogadó kisgyerekké cseperedett. Leraktam a sarokba, míg a házimunkát intéztem, ő pedig csendesen eljátszott, matatott.

Szépen fejlődött, hamarabb is, mint a többi korabeli gyerek. Az oviban mindig kiemelték, milyen szépen rajzol. Verseket, meséket mondott, ünnepségeken mindig ő volt az egyik főszereplő. A bajok akkor kezdődtek, amikor iskolás lett. Továbbra is csendes gyerek volt, messzire elkerülte a galibákat. Viszont nem igazán tanult úgy, ahogyan kellett volna.

Hiába gyakoroltam vele itthon, hiába áldoztam rá tömérdek időt munka után, ő úgy tűnt, semmibe veszi az erőfeszítéseimet. Csúnyán írt, hanyag volt, és az ötösök mellé becsúsztak a négyesek is. Iszonyúan szégyelltem magam, mert mit mondanak a tanítók, meg a többi szülő ilyenkor? Hogy az én kudarcom, én vagyok képtelen megbirkózni a feladattal.

Emiatt szinte erőn felül járattam különórákra, pedig anyagilag egyáltalán nem voltunk eleresztve. Főleg úgy, hogy közben megérkezett Áron, a mi meglepetés babánk. Péter éjt nappallá téve robotolt a műhelyben, én meg vakulásig próbáltam az irodában megfelelni, hogy a bónuszból még a matektanárt is kifizethessem. Tamara viszont egyre lustább lett, és még hazudozott is. Hogy megy a hasa, meg fáj a feje. Ha hányt, akkor tudtam, dolgozat lesz.

FORRÁS: UNSPLASH

Közben meg elkezdett barátnőzni. Minden hónapban előjött azzal, hogy most egyiknek van szülinapi zsúrja, vagy a másik hívta át magukhoz. Nyilván sosem engedtem el. Ha nem vagyok ott, ki tudja, hogyan viselkedik, még szégyenben maradok. Ráadásul tudtam, hogy ilyenkor elvárás, hogy vigyen is valamit. Sütit sütni nem érek rá, az olyan ajándékok meg, amiket a többiek biztosan visznek, nem a mi pénztárcánknak valók.

Természetesen hozzánk se jöhetett senki. Mit mondanak a szülők, ha meghallják, hogy nekünk nincs ám három szobánk meg szép új bútorunk? Na és Áronkát hova tegyem addig? Tamara ezt sem tudta megérteni, de legalább a barátkozással felhagyott. Ekkor már éreztem, hogy az én kislányom nem úgy sikerült, ahogy elterveztem.

A kamaszkor és a középiskola pedig végképp megmutatta, hogy hiába szeretem a kislányom, be kell látnom: sosem lesz olyan, amilyennek lennie kellett volna. Újabban visszabeszél és követelőzik. Majmolni akarja a többi rettenetes tinit, holott megmondtam: az én gyerekem márpedig nem lesz „olyan”. Újabban fülig szerelmes Kornélba, a szomszédék idősebbik, nyakigláb fiába.

Persze Tamarára vall, hogy nem a Kornél öccse tetszik neki, pedig ott is a második gyerek sikerült jobban. Igaz, annak a fiúnak meg sosem kellene egy ilyen búvalbélelt, csontsovány, szerencsétlen lány. Mostanra nagyon belefáradtam, hogy a lányommal folyton veszekedni kell. Csak elveszi az időmet, energiámat Árontól, aki egy tünemény, és nem ezt érdemli.

Mindkét gyerekem egyformán szeretem, bármelyikükért megteszek akármit.

Tamarán viszont úgy látom, nem tudok már változtatni. Áronka bár még kicsi, máris komoly fiatalember, szinte okosabb, mint egy felnőtt. Mégsem buktam meg anyaságból, mert legalább a kisfiamra büszke lehetek.

Gál Orsolya novellája

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Egy mérgező anya gondolatai, aki jó szülőnek hitte magát… appeared first on Igazinő.

Közben meg szemtől szemben képtelenek értelmesen megnyikkanni. Tespednek naphosszat a gép előtt, aztán csodálkoznak, ha elhíznak. Fogalmuk sincs, mi a becsületes munka, mindegyik csak sztárolja magát, és azt képzeli, hogy neki minden jár. Bezzeg az én időmben! Nem volt ám ennyi szabadidő, segíteni kellett a ház körül. Mi nem divatdiétáztunk, hanem kapáltunk, meg elláttuk a jószágot.

Az utcán fociztunk, nem konzolon. Mosatlan gyümölcsöt ettünk, közkútból ittunk. Nem óvott anyánk a széltől is, nem is voltunk ilyen girhesek, mint a mostani gyerekek. Sárban, hóban gyalog jártunk iskolába, ahova akkor is el kellett menni, ha balról az árvíz, jobbról meg egy bomba jött…”

Ugye, te is osztottál már meg hasonló bölcs gondolatokat? Ugye, néha téged is elkap az inger, hogy bekommenteld: „Aztán mégis mennyivel különb ember lett belőlünk”? Engem nem a megosztási inger vagy a kommentdüh kap el ezektől. Én szó szerint kiütést kapok, ha ilyet meglátok. Nem vagyok már a mai fiatal kategória, és én is úgy nőttem fel, hogy abszolút nem volt természetes se a mobil, se a számítógép minden otthonban.

A mindentudó okoskészülékekre fiatal felnőttkoromig kellett várni. Ugyanakkor minimum furcsállom, amikor valaki úgy érzi, érdem vagy előny a puszta tény, hogy ő előbb született másoknál. Valahol természetes, hogy jó esetben az embernek a saját gyerekkora az etalon. Örüljön nyugodtan bárki, hogy az ő ifjúkora – szerinte – szép volt. Legyen büszke a neveltetésére, meg a gyökereire. De mi értelme van valakit csak azért leszólni, mert másképp nőtt fel, egy másik időszakban?

Kedves atomvillanásban is szilvafára mászó, egykori vásott gyerekek!

Most lehet, hogy újat mondok, de minden kornak megvannak a sajátos jellemzői, és ez teljesen rendben van. Neked a focilabda, hullahopp karika, moncsicsi meg a könyvek voltak a mindennapi elfoglaltság. 20-30 évvel utánad meg már tablet van, internet, közösségi oldalak és tömérdek azonnal elérhető infó.

Őszintén: ha a te gyerekkorodban lett volna kígyós játék a törhetetlen Nokián, pfujolva dobtad volna el? Vagy kinyomtad volna a szemét is annak a telefonnak, hogy megdöntsd a rekordodat? Ha úgy nőttél volna fel, hogy neked is alapvető dolog az internet, nem posztoltál volna te is az ólból, hogy „Már csak két lapát ganét kell kipakolnom, és mehetek kapálni. #apamparancsol #disznoazelet”? Fogadok, hogy dehogynem.

Lehet ekézni a mai gyerekeket azért, mert alkalmazkodtak az őket körülvevő világhoz, de néhány dolgot azért ne felejtsünk el. Mi is bőven tettünk arról, hogy olyan lett a világ, amilyen, pozitív és negatív értelemben is. A mai, holnapi fiatalok pedig a mi gyerekeink, akiknek a kezébe mi adjuk a technika legújabb vívmányait.

FORRÁS: UNSPLASH

Attól, hogy számodra a saját fiatalkorod volt a lehető legjobb – még úgy is, hogy tudod, az idő meg a nosztalgia elég sok mindent megszépít -, mástól nem illik elvenni a jogot, hogy a sajátjának örüljön. Ha épp kevésbé voltál szerencsés, és nehéz fiatalkorod volt, de túlélted, és túl tudtál nőni a saját árnyékodon, legyél büszke mindenképpen.

Ugyanakkor ne kívánj mindenki másnak is ugyanolyan utat! Ne hirdesd, hogy csak egyféleképpen lehet jó felnőtté válni, mert nincs igazad. Ahelyett, hogy tovább mélyítenéd azt a szakadékot, amit a rohamos változások vágnak a generációk közé, ideje lenne felismerni, hogy mindenki profitál abból, ha egymástól tanulunk. Fiatal az idősebbtől, és fordítva is. Ha meg nem megy, legalább viseljük el egymást tisztelettel. Mert ha máshol nem is, a munkahelyen egy jó darabig még úgyis össze leszünk zárva.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Tényleg különbnek érzed magad, mert te mobil nélkül nőttél fel? appeared first on Igazinő.