Egy kellemes étterembe vitt, és teljesen levett a lábamról a megnyerő beszédével. Mesélt a munkájáról, nagyratörő terveiről, csillogó szemekkel mutatott képet az akkor öt éves kislányáról. Miután a vacsorával végeztünk, ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Mivel vidéken lakott, végül megengedtem, hogy a kanapémon aludjon. Nem csalt az első megérzésem, tényleg úriember volt, be sem próbálkozott, ezzel pedig még inkább megvett.

Másnap reggel felgyorsultak az események.

Jóformán minden percünket együtt töltöttük. Pár alkalommal ment csak haza, egy hét múlva már egy egész bőröndnyi holmija nálam volt. Valahogy nem ijesztett meg a dolog. Örültem, hogy találtam egy normális férfit. Két hét múlva bemutattam a családomnak, akik szintén nagyon kedvelték. Jókat beszélgetett a húgaimmal és édesanyámmal, aki a találkozó végén a fülembe súgta: „Ezt ne szúrd el!”

Annyira megbíztam Gáborban, hogy egy alkalommal megkértem, vegyen ki pénzt a dugihelyemről és adja oda a testvéremnek, míg én dolgozom. Amikor kiderült, hogy elromlott a telefonja, gondolkodás nélkül ajánlottam fel, hogy vegyünk neki egyet az előfizetésemre. Valamelyik délután pedig azzal lepett meg, hogy beköttetett egy tévét a lakásomba, több mint száz csatornával. Boldogan újságolta, milyen jó lesz majd a kanapén összebújva filmezni.

Sosem kérdőjeleztem meg, mit csinál napközben, míg én dolgozom. Mindig mesélt az éppen aktuális munkáiról, majd anyukámmal is leült beszélgetni, hogy fektessen be az egyik vállalkozásába, amibe anya készségesen beleegyezett. Pár hét múlva azonban az egyik húgom félrehívott, és azt mondta, úgy érzi, nem stimmel valami. Elkezdett kérdezősködni. „Mit is dolgozik pontosan? És hol van a kocsija, az a Q7-es Audi, amiről állandóan beszél? Nem fura, hogy egyből hozzád költözött?”

Nem értettem az aggályait, de elültette a bogarat a fülemben.

Rájöttem, valóban nem láttam, hogy az elmúlt hetekben elment volna bármikor is dolgozni, és a sokat hallott kocsi sem került elő soha. Finoman rákérdeztem nála ezekre, de mindenre volt magyarázat. Megnyugtatott, hogy nagyon megy a biznisz, ezért nem kell mindennap az irodában ülnie. A viselkedése azonban rohamosan változott. Rideg lett, állandóan a gép előtt ült, mindig olyan szögben, hogy ne lássak a képernyőre. Alig ért hozzám, és a kötelező körökön kívül keveset beszéltünk.

Forrás: Unsplash

Végül levelet kaptam Facebookon egy ismeretlen lánytól. Zita kedvesen bemutatkozott, majd rákérdezett, tudom-e, hogy ő Gábor felesége és hiába várja otthon vidéken a négy hónapos gyermekükkel?

Egy világ tört össze bennem.

Találkozót kértem Zitától. Kiderült, alig másfél éve hasonló körülmények között jöttek össze, szinte minden úgy történt, ahogy velem. Zita rajtam kívül talált még egy lányt, Emesét, aki szintén a mi Gáborunk barátnője volt. Amikor mindhárman rájöttünk, kivel is van dolgunk, szembesítettem ezzel a „szerelmemet”, aki még aznap este összepakolt és elment.

A gépem keresési előzményeiből kiderült, már talált is egy másik lányt magának. Miután felocsúdtam a szakításból, észrevettem, hogy az összes dugipénzemet ellopta. A telefontársaságnál több százezres számlát csinált, a tévét sem fizette ki, a kocsimmal pedig több alkalommal is tilosban parkolt, tetemes büntetéseket hagyva maga után.

A két hónapos szerelem majdnem egymillió forintomba került. A többiek nem úszták meg ennyivel. Még két nőt sikerült hasonlóan megkárosítania, mire elfogta a rendőrség. Egy éve volt az utolsó tárgyalás, a koronavírus miatt csak videóchaten kapcsolták be az egykori Nagy Ő-nket, aki rabruhában ült egy őrrel az oldalán. A pénzemet ettől persze nem kapom vissza, ahogy a hatalmas csalódás sem válik semmissé – de jó érzés volt látni, hogy a magyar Tinder-csaló egy ideig biztosan nem szedi áldozatait.

Nyitókép: Unspalash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post 1 millió forintomba került egy Tinder-csaló hamis szerelme… appeared first on Igazinő.

Az első szakításom után a vonaton ültem hazafelé, zokogtam és úgy éreztem, mintha valaki egy darabot vágott volna ki belőlem. Egyszerűen kicsúszott a talaj a lábam alól. Napokig figyeltem a telefonomat, várva a megszokott üzeneteket reggel, napközben és este.

Majd kicsit később megtudtam, hogy az exem már a szakítás előtt megcsalt. Sosem éreztem még magamat annyira hátba szúrva, de addigra úgy voltam, mint az a mondásbéli királylány, aki megigazítja a koronáját és megy tovább.

Persze, a lelkemet rendbe rakni nem volt ilyen egyszerű. 

A második szakításom sokkal rosszabb volt, talán azért, mert akkor az érzelmeim is mélyebbek voltak. Vagy azért, mert egy betegség miatt éppen kórházban voltam. Akkor azt hittem, belehalok a fájdalomba. A betegágyam ablaka előtt egy cseresznyefa állt, március eleje volt, én pedig naphosszat feküdtem az ágyban és a kopasz ágakat mustráltam.

Az orvosom, az ápolók és a látogatóim próbáltak mindent megtenni azért, hogy néha felkeljek, én viszont csak vártam a csuklyást. Majd ahogy teltek a hetek, megjelentek az első rügyek a fán, én pedig rájöttem: ez a fájdalom nem fog velem végezni. Valahogy fel kell dolgoznom.

Azóta sok mindenkiben csalódtam és sok embert veszítettem el. Voltak barátaim, akik elhagytak – ez ugyanúgy tud fájni, mint amikor egy szerelmét veszíti el az ember. És voltak olyanok, akiknek bizalmat szavaztam, de végül visszaéltek vele.

Bár az ismerkedéseim során összeszedett sebek közel sem érintettek meg annyira, mint az említett szakítások, mégis észrevétlenül nyomot hagytak. Ahogy pedig egyre több lett belőlük, ezek a nyomok is látványosabbak lettek. Voltak férfiak, akik átvertek, vagy éppenséggel felszívódtak, amikor kezdtem őket megszeretni. Természetesen rajtuk pár nap alatt túljutottam, de azt tapasztalom: ahogy telik az idő, a gyógyulási folyamat is hosszabbodik.

Az elmúlt fél évben kisebb csalódások értek, amelyekből igyekeztem minél előbb felállni és új élményeket szerezni – amik aztán újabb bántásokhoz vezettek. Az utolsó után azt mondtam, feladom. De idővel mindig felülkerekedett rajtam a magányosság érzése, hogy jó lenne, ha valakivel megoszthatnám a mindennapjaimat. Viszont a gyermeki lelkesedésnek, az ifjonti lendületnek, ami korábban jellemzett, nyoma veszett.

Most már kicsit olyan vagyok, mint a menhelyről elhozott kutya, aki bár vágyik a szeretetre, remegve közeledik csak az új gazdáihoz. Mert fél, ha bármi rosszat tesz, visszakerül abba a sötét és hideg cellába. Néha pedig el is hiszi, hogy neki valóban ott a helye, csak ott és nem máshol…

Pedig a félelem, a rettegés az újabb csalódástól nem szabadna, hogy eltántorítson a kapcsolatoktól.

Hiszen sosem tudhatja az ember, nem az igazitól menekül-e el emiatt. Talán éppen attól, aki az otthon melegét és szeretetét tudná neki nyújtani. Ugyanakkor, ha gyülekeznek a sebek a lelkünkön, igenis időt kell hagyni a gyógyulásukra. Nem szabad fejest ugrani egyik szerelemből a másikba, mert ha nem foglalkozunk a hegek ápolásával,csúnyán elfertőződhetnek…

Mindent meg kell gyászolni, a kicsit is.

Nem kell sokáig, de néha muszáj szusszannunk egyet. Hunyjuk le a szemünket, vegyünk egy mély levegőt és tiszta fejjel, gyógyult sebekkel vágjunk bele az új kalandba – amit nem szabad kihagyni. Mert lehet, hogy rögös az út és túl sok a tüskés bokor rajta, mégis csodálatos az, ahova talán elvezet.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Hány csalódást képes elviselni az ember? appeared first on Igazinő.

És van a kisebb réteg, akik elmondják, szerintük igenis van. 

Én sosem álltam még bele ilyen vitákba, mert egyértelműen a második tábort erősítem, és nem érzem szükségét a bizonygatásnak. Az viszont tény, hogy minden komolyabb ismerkedésemnél elsők között hoztam szóba, hogy van egy legjobb barátom, Peti. Itt mindig tartok egy kis hatásszünetet, várva, mit reagálnak rá, majd ódákat zengek a fiúról. Ha pedig valaki azt válaszolja, biztos benne, hogy ez nem szimplán barátság, annak ajtót mutatok. Peti ugyanis egy olyan csomag, amit velem együtt kell elfogadni.

16 évvel ezelőtt édesapám éppen kilépett az életünkből, mi pedig a három nővéremmel és anyuval igazi csajbanda lettünk. Akkor ismertem meg Petit. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és mivel pár évvel idősebb, rengeteg mindent tanított nekem. Ő vitt el az első foci meccsemre, ahol folyamatosan vigyázott rám, nehogy a tömegben bajom essen. Órákat mesélt nekem a túráiról, a különböző kultúrákról, vallásról, hitről.

Bátran kijelenthetem, hatalmas része van a személyiségem fejlődésében – és szeretem azt gondolni, hogy nekem is az övében. Hiszen, amikor valamelyikünk új tapasztalattal gazdagodott, mindig a másikkal osztotta meg elsőként.

Forrás: Unpslash

Mellettem állt jóban, rosszban.

Nem volt olyan fájdalmas pillanat az életemben, amikor a fekete humorával ne tudott volna megnevettetni. Mellettem volt, amikor átestem életem első szakításán. Míg én sírtam, addig ő visszafogottan örült, mert éppen akkor vette át a diplomáját, amiért keményen dolgozott. A második csalódásomnál elvitt kirándulni, csendben nézte velem a természetet, és hallgatott, ha arra volt szükség. Olyan erős szeretet van közöttünk, ami tényleg csak két igaz barát között tud kialakulni, nemtől függetlenül. Én tűzbe mennék érte, és tudom, ha arról lenne szó, ő is értem.

Nem olyan régen, amikor az egyik első randimról meséltem neki, mondtam, hogy említettem a srácnak, hogy másnap vele fogok találkozni. Azt felelte: ez nem biztos, hogy jó ötlet volt. Egészen addig bele sem gondoltam, hogy akár egy pillanatig is titkolnom kéne az ő létezését. Hiszen számomra annyira természetes része az életemnek, mint bármelyik nővérem vagy barátnőm.

Ha valakinek beszélek az életemről, akkor beszélek róla is.

Régóta nem érdekel, hogy emiatt valaki faképnél hagy-e. Az elmúlt években, miután apu meghalt, és egyáltalán nem maradt férfi a családban, mindig úgy éreztem, hogy ő tölti be ezt a szerepet a számomra. 

Szerintem egy nő és egy férfi között sokkal különlegesebb barátság tud kialakulni, hiszen az élet más szemszögeit tudják egymásnak megmutatni, megtanítani. Két jó barát ugyanúgy tud pletykálni, viccelődni, kibeszélni másokat, néha pedig együtt utálni a világot, bármilyen neműek is legyenek.

Lehet, hogy ha ma találkoznánk, felnőtt fejjel már nem tudnánk ilyen mélyen összekapcsolódni. Lehet, hogy minden más lenne, lehet, máshogy tekintenénk egymásra. Talán itt igaza van azoknak, akik azt mondják: nem létezik két nem között őszinte barátság. Mert nem biztos, hogy minden életszakaszban ki lehet ilyet alakítani. Viszont, ha az élet a megfelelő helyen és időben sodorja össze a két lelket, akkor azok egy életre össze tudnak kapcsolódni.

Nyitókép: Unpslash

The post A pasimnak el kell fogadnia, hogy fiú a legjobb barátom! appeared first on Igazinő.

Abban az időben rengeteget kattogtam azon: vajon ha már a korábbi kapcsolataim alatt tudom, miért viselkedem néha úgy, ahogy, minden más lett volna? A közösségi oldalak sem voltak a barátaim… Minduntalan olyan cikkek jöttek szembe, hogy „Sose szeress bele személyiségzavaros emberbe”, „Pokol az élet egy borderes mellett” és társai. Én pedig szépen lassan magamba szívtam ezeket, és inkább teljesen bezárkóztam.

A szeretteim eleinte biztatni próbáltak, hogy ne tegyem, erőszakkal rá akartak venni, hogy nyissak, ismerkedjem. De egy idő után feladták és csak szomorúan nézték, ahogy egyre mélyebbre temetem magam. Mert megunták a válaszaimat, amik mindig ugyanúgy hangzottak: „Senki sem akarna egy ilyen szörnyeteget szeretni.” Uralni kezdett a diagnózisom és az egésznek csak a rossz oldalát néztem.

Ha mégis úgy döntöttem, hogy ismerkedem, amint közel kerültem valakihez, gyomorgörccsel készültem a nagy beszélgetésre. Arra, amikor elmondom az egész történetem, a bántalmazó apukától kezdve a többhónapos pszichiátriai kezelésen át egészen addig a bizonyos dossziéig. Persze, először mindenki megértő volt, és senki sem kötötte fel a nyúlcipőt. De az első konfliktusnál rendre elhangzott a kérdés: „Ez te voltál vagy a borderline?” Egy-két ilyen után elegem lett és ismét feladtam az ismerkedést.

Forrás: Unsplash

Aztán pár hete, egy teljesen hétköznapi estén csak úgy tettem-vettem a lakásban. Énekelgettem, nevetgéltem magamban a szép emlékeimen, élvezettel néztem századjára is az Agymenők egyik epizódját. Aztán lefekvéskor elgondolkodtam, mi a fenére is alapozom ezt a hirtelen jókedvet… Pár perc gondolkodás után hangosan csak annyit mondtam: ilyen ez a „borderline-ság”. Mert valóban ilyen – egyszer fent, egyszer lent. Ekkor jöttem rá, hogy évek óta csak a mélypontokra figyeltem, pedig én nagyon nem ez vagyok.

Én nem csak egy depressziós, néha indokolatlanul dühös vagy szomorú ember vagyok! 

Emlékszem, még a kórházi időszakban beszélgettem egy betegtársammal, aki hasonló cipőben járt. Ő azt mondta nekem: „Ugye tudod, hogy emiatt imádnak minket a férfiak?” A csajnak annyi önbizalma volt, amennyit egy élet alatt nem tudnék összeszedni, de érdeklődve hallgattam, amit mondott. Ő pedig elmagyarázta, hogy mi extrán szeretünk és extrán tudunk adni, az ágyban éppúgy, mint a hétköznapokban. Kevesen gondoskodnak úgy a másikról, mint mi.

Annak ellenére, hogy már akkor is egyetértettem vele, ezt a beszélgetést valahogy sok időre elfelejtettem. Annyira beletemettem magamat abba, hogy mi a rossz bennem, hogy elfelejtettem arra koncentrálni, ami nagyon is jó. Például, hogy ugyanannyit vagyok látszólag indokolatlanul boldog és jókedvű, mint szomorú. Ha pedig szeretek valakit, minden elé helyezem. Olyankor nincs olyan, hogy én, olyankor csak ő van. Minden energiámmal azon vagyok, hogy a másik felemet boldoggá tegyem, mert abból táplálkozom én is. És ha érzem a szeretetet, akkor kenyérre lehet kenni – a leghálásabb ember vagyok a földön.

Több, mint 3 év kőkemény önismereti munka és terápia során azon dolgoztam, hogy megtanuljam a negatív tulajdonságaimat kezelni. Ám most végre rájöttem, én nem csak ezekből a negatív tulajdonságokból állok. Azóta helyeztem a rossz oldalra a hangsúlyt, amióta a kezembe kaptam a papíromat. Közben pedig megfeledkeztem arról a rengeteg jóról, ami ezzel jár – mert igenis jár vele.

Tudom, hogy azért szeretem meghallgatni az embereket, mert gyerekként nem törődtek a segélykiáltásaimmal. Tudom, hogy azért szeretek másokat támogatni, sokszor erőmön felül, mert gyerekként egyedül éreztem magamat az ütések után. Tudom, hogy ennek az egésznek köszönhetően kaptam azt az érzelmi intelligenciát, amely miatt megismerem, elfogadom és beépítem azok szeretetnyelvét, akik fontosak nekem.

Valójában ezek nemcsak a Borderline-személyiségzavarom hozadékai, ahogy a rossz tulajdonságaim sem. Ez vagyok én, jóval, rosszal együtt. De soha többé nem akarok megfeledkezni a jóról sem.

Nyitókép: Unsplash

The post Egy Borderline-os ember nagyon tud szeretni! appeared first on Igazinő.

Nem olyan régen jöttem csak rá arra, hogy tervezgethetek, dolgozhatok keményen bizonyos dolgokért, de az időre és az élet adta időzítésre egyáltalán semmilyen ráhatásom nincsen. A Sors, Isten, Univerzum, nevezze mindenki, ahogy szeretné, úgy mozgatja a szálakat, ahogyan ő akarja. Mi pedig csak bábok vagyunk azoknak a szálaknak a végén.

Négy éve bulizni indultam a barátnőimmel. Akkor már két éve szingli voltam és rengeteget ismerkedtem. Akkor este viszont azt mondtam, nem akarok pasizni, egyszerűen csak jól akarom magamat érezni. Így is volt. Önfeledten táncoltunk, élveztük a zenét és nem törődtünk a körülöttünk lévőkkel. Amikor egyik teremből a másikba mentünk, megálltam egy percre. Akkor pillantottam meg őt.

Pár lánnyal beszélgetett és valami olyan lengte körül, hogy pár percig csak álltam és ámulatba esve néztem. Újabb táncterembe mentünk, és továbbra is mit sem törődve az emberekkel, csak buliztunk. Majd megint megjelent, megállt velem szemben és mosolyogva nézte, ahogy táncolok. Nem sokkal később odajött hozzám.

Forrás: Unsplash

Akkor este nem számítottam rá, hogy életem talán legnagyobb szerelmével fogok találkozni. Minden tökéletes volt. Kivéve az időzítés. Hónapokkal később, amikor egy idegösszeomlás miatt kórházba kerültem és emiatt szakítottunk, teljesen magam alatt voltam. A kórház udvarán ültem összerogyva, a barátnőm felém fordulva magyarázott és próbált belém lelket önteni.

„Ez nem a ti időtök volt. A ti szerelmetek rossz csillagzat alatt született.”

Ez nagyon megmaradt bennem. Nem vagyok spirituális, de azóta sokszor éreztem úgy, hogy bizonyos találkozásoknál a csillagok nem úgy álltak, ahogy mi vártuk. Egyszerűen nem volt jó az időzítés. 

Két évet éltem ezután Spanyolországban, ahol megismerkedtem valakivel. Nagyon kedveltem a fiút és ő is engem. De pont akkor találkoztunk, amikor tudtam, hogy két hónap múlva hazaköltözöm. Párszor randiztunk, és az ismerőseim nyüstöltek, miért nem hagyom, hogy a dolgok komolyra forduljanak.

Nemhogy azt nem hagytam, fájó szívvel, de a kapcsolatot is megszakítottam a sráccal. Mert tudtam, hogy hazajövök, és ha akkor nem így cselekszem, idővel csak jobban fájna a búcsú. Talán, ha előbb találkoztunk volna, maradtam volna miatta…

Azóta számtalan olyan eset volt, amikor valaki belépett az életembe, én készen álltam volna komolyra, de ő nem. Szakításon esett túl, bonyolult élethelyzetben volt, vagy egyéb gond állt fenn. Természetesen volt olyan is, amikor nekem állt az életem úgy, hogy nemet mondtam a komoly kapcsolatra. Mert tudtam, sem lelkileg, sem fizikálisan nem tudnék bele eleget invesztálni.

Ezekben az időkben, amikor hol nekem, hol a másiknak nem volt jó, sok nagyszerű emberrel ismerkedtem meg. Nem tudom, hogy a Nagy Ő köztük volt-e. De voltak olyanok, akikről azt gondoltam, talán még az is lehet, hogy ő az. De az idő nem játszott a kezünkre.

Ezt sokszor kezeltem nehezen. Igazságtalannak tartottam, dühös voltam és szomorú. Talán az én csillagaim sosem fognak jól állni, az én időm sosem jön el… Hiába erőltetem, hiába törekszem rá, ez sosem fog rajtam múlni. Emberek, munkák, lehetőségek, ismeretségek belépnek az életünkbe, majd távoznak.

De mostanra elfogadtam.

Bármennyire is szeretnék az életemben minden felett uralkodni, és irányítani, ezt nem tudom. Képtelenség magunktól jól időzíteni. Ez olyan, ami nálam és az én erőmnél sokkal hatalmasabb. Tudomásul vettem, hogy majd jön egy olyan pillanat, amikor tökéletes lesz az időzítés. Amikor a csillagaim a helyükön vannak és össze tudnak kapcsolódni a másik csillagaival, hogy valami szép, valami csodálatos születhessen.

Nyitókép: Unsplash

The post Hiába találkozol életed szerelmével, ha rossz az időzítés… appeared first on Igazinő.

És szinte láttam magam előtt, ahogy gyors szerkesztés után feltöltik a képeket a közösségi oldalaikra. Majd az otthon ülő fiatal lányok megnézik a tökéletes képeket, és máris kevesebbnek érzik magukat. Miután hazaértem, ültem pár percet csendben a lakásban. Egyszerűen rosszul éreztem magam.

Tisztában vagyok vele, hogy ezeket a hírességeket több ezren követik, leginkább fiatalok, akik azt gondolják: ez az élet, ilyennek kell lenni. Miután ezt látják, sírnak a szüleiknek, hogy márpedig ők is luxustáskákkal akarnak iskolába járni. És már most gyűjtik a pénzt, hogy amint nagykorúak lesznek, kés alá feküdhessenek és „tökéletessé” szabassák magukat.

Emlékszem, amikor én voltam 12-13 éves. Messze álltam a tökéletességtől, és még csak nem is törekedtem rá. Érdekelt a felnőttek világa, ahogy mindenkit ennyi idősen, de sosem nyomtam el a gyermeki énem és nem akartam felnőttnek kinézni. Manapság viszont egyre több férfi ismerősömtől hallom: már nem mernek megnézni egy lányt az utcán, mert nem tudják eldönteni, 14 vagy 24 éves.

Ugyanez igaz a közösségi oldalakra is. Ideig-óráig a szülők megpróbálhatják megóvni, esetleg megtiltani a gyermeküknek, hogy kihívó képeket töltsenek fel magukról a netre. De vagy megteszik a tudtuk nélkül, vagy inkább szemet hunynak felette, mert úgysem tudnak ellene mit tenni. A fiatalok pedig úgy érzik, csak ezekkel a képekkel tudnak érvényesülni.

FORRÁS: UNSPLASH

Mivel ritkán járok olyan helyekre, amelyeken ez a korosztály is jelen lenne, sokáig a jelenséggel csak az online térben találkoztam. Nem olyan régen viszont voltam egy sporteseményen, ahol kicsiktől a nagyokig tele volt a nézőtér. Feltűnt, hogy három 12-13 éves lány ül előttem. Hosszú tűzpiros műkörmökkel, melltartó méretű felsőben, és olyan rövid, feszes nadrágban, hogy még én is zavarba jöttem, amikor odanéztem.

Energiaitalt és sört ittak. Egy ideig figyeltem őket. Nem akartam, de egyszerűen nem tudtam a szemem levenni róluk. Úgy néztek ki, mint valamelyik Instagram-celeb mini klónjai. Az arcukon természetesen látszott, hogy még nagyon fiatalok, de a mozdulataik…

Úgy csücsörítettek a szelfikamerának, akárcsak azok a nők pár hónappal ezelőtt az újságok fotósainak.

Hirtelen megértettem, hogy miről beszéltek a férfi ismerőseim. Most még élesebben éreztem az elkeseredettséget, mint korábban. Hiszen a fiatalok nemcsak utánozni próbálják azokat, akiket követnek, hanem sikerül is nekik. Ezzel a legnagyobb gond talán az, hogy teljesen kimaradnak a gyermekkorból.

Nincs meg az átmenet sem fizikailag, sem mentálisan, ami egy gyerekből tinédzsert, a tinédzserből pedig felnőttet csinál. Nem élik meg azt, amit mi régen megéltünk. Az idióta tinikort, amikor kicsit bolondok vagyunk – hanem máris felnőttek akarnak lenni. Ma még nem tudjuk, hogy ez hova vezet.

Hogy hányan fognak idő előtt kiégni, túl hamar megsérülni. Csak azt tudjuk, hogy a legnagyobb felelősség pont azokon van, akik magasról tesznek rá, hogy a rossz példával milyen károkat okoznak a gyermek lelkekben.

Nyitókép: Unsplash

The post A mai tinilányok az Insta-celebekre akarnak hasonlítani? appeared first on Igazinő.

16 évesen mély depresszióba zuhantam, amiért nem sikerült egy vizsgám a gimnáziumban. 18 évesen kezdődő gyomorfekélyem volt a sok idegeskedéstől. Legelőször 20 évesen végeztem önsértést magamon, miután a mamám meghalt.

Ezeket a kilengéseket azzal kezeltem, hogy mindig voltak kitűzött céljaim, amikért nagyon keményen küzdöttem. El is értem őket. 25 évesen 14-18 órákat dolgoztam, és közben hedonista életet éltem. Élveztem a szabadságot, a bulikat. Aztán egyszer elveszítettem az önkontrollt és egy öngyilkossági kísérletet követően a pszichiátrián kötöttem ki. Azt mondták az orvosok, hogy borderline-személyiségzavarom van.

Ez megmagyarázta a korábbi viselkedésemet is. Számomra a világ fekete és fehér, az emberek jók vagy rosszak. Nincs középút. Nincs szürke szín. Miután megismertem ezt a személyiségzavart, önmagamat, elkezdtem dolgozni rajta.

Mikor elhagytam a kórházat, megfogadtam, hogy mindenkinek elmesélem a történetem.

Hiszen hány olyan lehet a környezetemben, mint én, akik nem is tudnak a problémáról – vagy tudnak, de szégyellik és nem mernek beszélni róla?

A „szabadulásom” után két évet éltem külföldön. Amikor ismerkedés közben megkérdezték, miért költöztem oda, kendőzetlenül elmondtam a velem történteket és beszéltem a borderline-ról. Előbb-utóbb mindenki felszívódott. Volt, akinek látszott a szemén, hogy sajnálja, de attól még nem kér belőle… pontosabban, belőlem.

Egy idő után már nem igazán beszéltem az állapotomról, csak nagyon ritkán. Volt olyan ismerősöm, akinek elmeséltem, mire azt mondta:  nem érti, annyi lelki sérült ember van a világon, milyen gáz már. Halkan annyit válaszoltam, hogy egy bántalmazó apa mellett felnőni nem egyszerű. És ez olyan seb, ami nem látszik, de belül vérzik folyamatosan.

Volt egy férfi, akivel egészen jól mentek a dolgok. A második randinkon éppen a pszichiátriák jöttek szóba, mivel dolgozott ott, mint építészmérnök. Viccesen megjegyezte: „Ne tudd meg, milyen emberek vannak ott.” Mondtam, hogy tudom. Mivel azt hittem, kedveljük egymást, elmeséltem neki a történetem. Úgy nézett ki, jól fogadja, de végül soha többé nem keresett.

Forrás: Unsplash

Egy másik férfi közölte, hogy az apával való gondok, ráadásul a személyiségzavar nála vörös posztó. Szóval pontot is tett az ügy végére. És volt, aki megkérdezte: ez azt jelenti, hogy én ilyen bizalmatlan, hisztis típus vagyok?

Más megértőnek tűnt, sőt, érdeklődőnek. Majd az első konfliktus alkalmával közölte, nem tudja, hogy ez a borderességem-e vagy én alapból ilyen vagyok, de inkább elköszön. Nem a „borderesség” volt, hanem szimplán megbántott, mint bármilyen más érző lényt.

Egy fiúval, akivel sokáig randiztunk, egy hosszú és fárasztó nap után összekaptunk, mert figyelmetlenül és sértőn viselkedett. Ő is feltette a kérdést: „Ez most te voltál, vagy a borderline?” „Nem, ez te voltál, én pedig csak rád reagáltam” – válaszoltam.

Akadt, aki hisztisnek nevezett, bolondnak, betegnek, gyengének, érzéketlennek, manipulatívnak, önzőnek. Sőt, nárcisztikusnak is hívtak már, pedig az már egy teljesen más dolog. 

Az, akinek borderline-személyiségzavara van, rengeteg érzelemmel küzd. Szeret és gyűlöl, mind a kettőt magas szinten űzi. Sosem érzéketlen, manipulatív. Nagyon tud adni, kényeztetni. Néha nehéz vele, mert sír olyanon, amin nem kéne. Néha azt hiszi, vége a világnak, mert valami rossz érte. De semmi másra nem vágyik ilyenkor, csak arra, hogy megöleljék és elmondják neki, minden rendben lesz.

Az, akinek borderline-személyiségzavara van, nem rossz ember, csak néha picit nehezebb vele. Dehát kivel nem nehéz néhanapján?

Nyitókép: Unsplash

The post A pasik menekülnek, ha meghallják, borderline-os vagyok! appeared first on Igazinő.

Lassan kezdett tisztulni a látásom és jobban felmértem a körülöttem lévő dolgokat. Egy fehér kockás köpeny volt rajtam, a cuccaim sehol, a falak valaha fehérek lehettek, most sárgák voltak és bomladozott róluk a vakolat. Ahogy balra fordultam, észrevettem, hogy a doboz cigim, természetesen öngyújtó nélkül, az éjjeliszekrényen van. Egy nálam jóval fiatalabb lány feküdt a mellettem lévő ágyon.

Ahogy a cigarettám után nyúltam láttam, hogy a bal csuklóm gézzel be van kötve. Lassan felültem, kerestem papucsot, de csak egy pár nejlonzacskó hevert a helyén. Felhúztam és a folyosóra slattyogtam, hogy képbe kerüljek, hol is vagyok. Az udvarra először nem jutottam ki, zárva voltak az ajtók. „Hova tetszik menni?” – kérdezte egy ingerült hang mögöttem.

„Csak cigizni” – válaszoltam, hiszen hova is mehetnék egy lenge köpenyben és nejlonzacskóval a lábamon? De hát ilyen a pszichiátria, nem mehetsz csak úgy el. Azóta is csak képek ugranak be az előző éjszakáról: a barátaimmal buliztam, ittam, majd hazamentem és bevettem egy doboz gyógyszert, hogy véget vessek az életemnek. Az már nem rémlett, hogy az ereimet is fel akartam vágni, csak erőm nem volt hozzá.

Pár órával később egy pszichiáter leült velem beszélgetni, megkérdezte, mi volt a célom. Elmondtam, hogy meg akartam halni. Majd ismét kérdezett: el tudnám-e képzelni, hogy újra megtegyem? Azt válaszoltam, igen, mire bólintott és közölte, hogy ebéd után hazamehetek. A következő napok homályosak.

FORRÁS: UNSPLASH

Dolgoztam, de pánikrohamból estem dührohamba, állandóan azon gondolkodtam, hogyan végezzek magammal. Egyből felkerestem egy pszichiátert, aki 20 perc beszélgetés után a kezembe nyomott pár szem nyugtatót, majd mentővel bevitetett egy pszichiátriára. A zártosztály maga a pokol. Annyira leszedáltak, hogy mozdulni nem bírtam, és a wc-ben állt a vizelet.

Szerencsére ott csak egy napot töltöttem. A kórházban egy hónapot. Ez idő alatt alig ettem, olyan voltam néha, mint egy zombi, és próbáltam megérteni, miért vagyok ott. Odabent, zárt körülmények között három kísérletet is tettem rá, hogy bántsam magam. Végül átkerültem egy másik klinikára. Ugyanis azt már az első héten elmondták, hogy Borderline-személyiségzavarom van, és ezen csak ott tudnak segíteni.

Mindkét helyen próbáltak kinyitni olyan dobozokat a lelkemben, amiket én soha nem akartam. Kevés gyerekkori emlékem van, egy viszont gyakran eszembe jut. 8 év körüli lehettem, amikor az iskolából hazafelé azért imádkoztam, hogy apu ne legyen otthon. Amikor megláttam a nyitott ajtót, elfogott a rettegés, hogy otthon van. Amióta az eszemet tudom, bántott.

Ha véletlenül félreöntöttem a vizet, amit épp a poharamba töltöttem, csattant a pofon. Amikor beteg voltam és hangosan köhögtem éjszaka, bejött a szobába és megvert, mert ő nem tud miattam aludni. 11 éves korom tájékán végleg elment otthonról, aminek örültem. De nem tudtam, az, hogy gyerekként mennyit bántott, felnőttként pedig sosem volt ott, milyen hatással lesz az életemre.

Egy év sem telt el a halála után, amikor utána akartam menni. Nem kifejezetten utána, csak el, mivel a felgyülemlett harag, düh, fájdalom, gyász nem hagyott békében élni. Végül 6 hónapot töltöttem pszichiátrián, ahol ezekből a dobozokból párat kinyitottunk és elrendeztük.

Most már tudom, biztosan ő is szeretett engem, csak nem tudta kimutatni.

Fél évvel később úgy hagytam el a kórházat, hogy életemben először éreztem iránta szeretetet, megbocsátást – és még hiányt is. Az sosem fog változni, hogy a férfiakhoz mindig egy kicsit bizalmatlan leszek. Sokszor meg akarok majd felelni és néha félni fogok éjszaka köhögni.

De nemcsak az a 6 hónap, az utána következő három évem is azzal telt, hogy dolgoztam magamon. Hogy felálljak onnan, ahonnan azt hittem, nem lehet. Hogy elhiggyem, nem kell megfelelnem egyetlen férfinak sem, és nem kell rettegnem tőlük, hogy bántanak. Ma, ha a tükörbe nézek, egy erős nőt látok, aki képes rettegés nélkül beengedni egy fiút az életébe. És csak annyit mondok a tükörképemnek: boldog születésnapot!

Lelkisegély Szolgálat elérhetőségei:

Ingyenesen elérhető zöld szám mobilról és a legtöbb szolgáltatótól: 137-37

Normál díjas vonal: +36 1 329 33 80

SKYPE mindennap 18-23 óráig: „segelyvonal”

Chat: http://chat.hatter.hu hétfőn és szerdán 18-23 óráig

Email: lelkisegely@hatter.hu

Nyitókép: Unsplash

The post Apám miatt rettegtem a férfiaktól… appeared first on Igazinő.

Majd rájöttem, hogy persze, hiszen a modern világnak köszönhetően valószínűleg rengeteg kísértéssel néznek szembe nap mint nap. Így talán annyira nem meglepő, hogy néhanapján megbotlanak. Ugyanakkor elgondolkodtam, én mennyire tudnám elviselni, ha tisztában lennék azzal, hogy valószínűleg megcsalnak.

Három év szingli lét után már teljesen elfelejtettem, milyen is a féltékenység érzése. Pedig mindig is borzasztóan féltékeny típus voltam. Ennek több oka is volt. A legelső barátom mindenben az első volt számomra, ellenben én rengeteget hallgattam tőle, hogy mennyi nővel volt előttem. Nem csoda, hogy képtelen voltam megbízni benne.

Ráadásul le is bukott egyszer-kétszer, hogy kétes tartalmú üzeneteket vált más hölgyekkel. Akkoriban még csak Facebook volt, így nem volt nehéz „nyomozni”, ha elkapott a bizalmatlanság heve. A következő barátom megrögzött hazudozó volt. A legkisebb dolgokban is füllentett. Valószínűleg ez ölte meg a belé vetett bizalmamat.

Két és fél év együttlétet követően csak a szakítás után derült ki, hogy ténylegesen meg is csalt. Az igazi okot viszont, hogy miért voltam mindig is féltékeny, csak az elmúlt 3 évben értettem meg. Apu bántalmazó volt, és alig voltam 11 éves, amikor elhagyott. Sose számíthattam rá. Sosem köszöntött fel a szülinapomon, nem volt ott jeles alkalmakkor.

FORRÁS: UNSPLASH

Pedig valahol, minden bűne ellenére, imádtam őt, de ő állandóan csak csalódást okozott. Míg végül el nem hunyt. 3 év és sok szakemberekre költött pénz kellett hozzá, hogy rájöjjek, a probléma innen ered. Végre azt éreztem, sokat változtam, és ha most kapcsolatban lennék, talán az a kis szörny bennem, a féltékenység, nem éledne fel újra.

Amikor a mostani kedvesemmel találkoztam, egyből tudtam, hogy sok mindenben más, mint a korábbiak. Ami a szívén, az a száján. Mindent kimond, legyen az egy csodálatos bók vagy egy negatív gondolat. Közlési kényszere van, így már az első randevúk egyikén említette, hogy rajtam kívül nem is beszél más nőkkel. Ez megnyugtatott. Egy ideig.

Aztán ahogy telt az idő és kezdtem egyre jobban megkedvelni, kezdett az a kis szörnyecske is éledezni. Két telefonja van a munka miatt. Mind a kettőn ott van az összes létező alkalmazás. Facebook, Messenger, Instagram, WhatsApp, Viber, TikTok… Állandóan pittyeg valami.

Ha valaki el akar rejteni valamit, akkor azt elrejti. Pár hét nyugtalanság és agyalás után arra jutottam: szimplán elfogadom, ha meg akar csalni, megteszi. Tenni úgysem tudok ellene, azzal viszont saját magamat mérgezem, ha állandóan ezen pörgök magamban. Igen, magamban. Mert annyit már változtam az évek folyamán, hogy ő még csak nem is tudja: megőrülök a gondolattól is, hogy esetleg csak ránéz valaki másra.

Aztán eszembe jutott valami. A kommunikáció. Egyre többet beszélgettem vele, érdeklődtem arról, mi érdekli, mit szeret. És abba fektettem az energiát, hogy a lelkünk közel kerüljön egymáshoz. Aztán egyszer csak, egy reggel arra ébredtem, hogy nyugodt vagyok. Nem idegeskedem, nem agyalok. Nem elfogadtam, hogy megcsal, hanem megnyugodtam, hogy mellettem van, és ez nem így lenne, ha ő nem akarná.

Eldöntöttem, nem mérgezem magam tovább a féltékenykedéssel.

Hanem nyitott szívvel állok hozzá és élvezem az együtt töltött perceket. Ha pedig úgy dönt, hogy a nyitott szívem ajtaján bedob egy kézigránátot és darabokra zúzza, majd keresek egy nyugodt és békés helyet valahol, ahova eláshatom a szívem. Addig pedig nem agyalok ezen.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Fogadjam el, hogy biztos megcsalnak, vagy próbáljak meg bízni? appeared first on Igazinő.

– Az első feleségem spanyol volt. A szerelme miatt költözött Magyarországra, aki elhagyta, amikor a kislányuk még csak 3 éves volt. Amikor találkoztunk, egyből beleszerettem és volt bennem egy indíttatás, hogy meg kell védenem és a szárnyaim alá vennem. Hiszen itt maradt egy pici gyermekkel, egy idegen országban – kezdte János a történetét.

Figyelmesen hallgattam, mert nem tudtam, hova akar kilyukadni. – Sokáig együtt voltunk, közösen neveltük a kislányt. Amikor pedig láttam, hogy rendeződik az élete, és Lia is szépen növekedik, valami megváltozott bennem. Bevallom őszintén, az vetett véget a kapcsolatunknak, hogy megcsaltam. Ezt követően 5 évig voltam egy se veled, se nélküled kapcsolatban Erikával.

Sokszor volt depressziós, olyankor hozzám szaladt, én pedig tárt karokkal fogadtam. Sose bántam, ha jött, de mindig fájt, amikor ment. Őt követte Anikó. Vele is nehezen indult a kapcsolatunk, pedig hatalmas volt a szerelem. Hol együtt voltunk, hol szakítottunk. Neki is van egy kislánya, aki pillanatok alatt belopta magát a szívembe. Végül összeköltöztünk és eldöntöttük, megpróbálkozunk egy rendes párkapcsolattal. Közös vállalkozásba kezdtünk és együtt neveltük Bogit.

Már az elején tudtam, hogy nem stimmel vele valami, azt hiszem, éppen ez vonzott benne. Volt, hogy hetekig minden rendben volt, és a legnagyobb rózsaszín ködben teltek a napjaink. Majd jött a pokol. Befordult, magába zuhant, nem tudott enni, dolgozni, csak ivott és cigizett. Még Bogival sem foglalkozott olyankor. Elküldtem pszichológushoz, aki elmondta neki, hogy bipoláris.

FORRÁS: UNSPLASH

Ettől annyira bedühödött, hogy többé nem ment szakemberhez. Én utánanéztem, hogy mit jelent pontosan a diagnózis, majd igyekeztem kezelni a helyzetet és őt is. Mindent megtettem, de az állapotát nem fogadta el, és az, hogy én segíteni akartam, oda vezetett, hogy elhagyott.

–  Sajnálom – szúrtam közbe, de éreztem, itt még nincs vége a történetnek.

– Pár hónapja elhunyt édesapám. Tudod, anyu már akkor elment, amikor 18 éves voltam. Miután aput is eltemettük, elgondolkodtam. Képek villantak be a gyerekkoromról. Mindig azt hittem, hogy nagyon jó életünk volt akkoriban. Apu sokat dolgozott, anyu otthon volt velünk. Mindenünk megvolt. Most, felnőttként látom csak, hogy apu a sok munka miatt sosem foglalkozott anyuval.

5 éves voltam, amikor azt éreztem, nekem kell anyut szeretni, apu helyett. Karácsonyra apunak írtam egy lapot, anyunak egy füzetet rajzoltam tele. Ha volt pénzem, virágot vettem neki, ölelgettem és minden nap elmondtam, mennyire szeretem, mert ezeket apu sosem tette meg. Egy pár pillanatra elhallgatott, ahogy a múltba révedt.

Én pedig láttam a szemében azt a kisgyereket, aki az édesanyján csüng, azt gondolva, majd ő megad neki minden érzelmi biztonságot.

– Ekkor jöttem rá, hogy a mai napig ezt csinálom. Biztosan találkozhattam volna olyan nővel, akinek rendben az élete, az önbecsülése, a családi háttere. De én mindig olyat kerestem, akit meg kell menteni, akit szeretni kell, akiről gondoskodni kell.

– Talán most, így 45 évesen, hogy erre rájöttél, már dolgozhatsz ezen, nem? – kérdeztem.

– Igen. Leéltem 40 évet úgy, hogy a nőket meg kell menteni és erőn felül szeretni őket. Most eljött az idő, hogy kialakítsak egy olyan kapcsolatot, ahol a felek egyenlőek. Ahol mindketten “megmentjük” egymást, ahol mindketten evezünk abban a bizonyos csónakban, nem csak én. Mert nem vagyok én hős, nem kell mindenkit megmentenem. Átlagos főszereplő vagyok egy átlagos történetben, ahova egy átlagos női főszereplő kell.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Minden nőt meg akarok menteni, mert anyut is meg kellett… appeared first on Igazinő.