A fojtogatást igazából nagyon élveztem, akkor is, ha az én nyakamat kapták el, vagy én másét. Persze, felnőttként tudom, hogy a gyerek azt viszi be az iskolába, amit otthon tapasztal. Mivel apu exkatona volt és állandóan vert, valószínűleg ezt a feszültséget és félelmet adtam ki a suliban. Később csajos kislány lettem és levetkőztem az agresszív viselkedést.

A kortársaimhoz képest sokáig, egészen 20 éves koromig tartogattam a szüzességemet. Az első barátommal veszítettem el, akivel utána majdnem két évig együtt voltunk. Mivel tapasztalatom nem volt, azt hittem, a szex csak olyan lehet, amilyen vele volt. Amikor szingli lettem, elkezdtem élni, tapasztalni.

Ahogy egyre jobban nyitogattam a szárnyaim és új dolgokat próbáltam ki, rájöttem, hogy egyszerűen odavagyok a vad, kicsit agresszív együttlétekért. És ezt teljesen normálisnak gondoltam. 25 évesen a borderline-személyiségzavarom miatt pszichiátriára kerültem és meg sem fordult a fejemben, hogy ez egy olyan téma, amivel foglalkoznom kellene. Hiszen volt rengeteg más trauma, ami prioritást élvezett.

Az intézményben heti háromszor volt nagy csoportos terápia, amelyen részt vettek az ápolók, a terapeuták és az összes páciens. Közel 40 ember. Ezeken inkább házirendbeli témák voltak a középpontban, de volt egy különleges alkalom. Egy nagyjából velem egykorú lány a kezét tördelve szót kért. Nagyon meglepő volt, amikor egyből a közepébe csapott.

FORRÁS: UNSPLASH

Elmondta, hogy tizenéves korában az apja és a bátyjai több alkalommal is szexuálisan bántalmazták. Ennek többek között az egyik következménye az lett, hogy most felnőttként rajong az agresszív szexért. Nemcsak a való életben, a pornófilmekben is kifejezetten ilyeneket keres. Amellett, hogy elképedtem a bátorságán, hogy ennyi ember előtt ilyenekről beszél, el is gondolkodtam.

Én ezt még a pszichiáteremnek sem mondtam el akkor, mert úgy gondoltam, annak, hogy vadabbul szeretem az együttléteket, nem lehet az az oka, hogy gyerekként vert az apám. Ritkán beszélek az embereknek az engem ért traumákról. A közeli barátaimon kívül nemigen tudja más. Természetesen miután kijöttem a kórházból, folytattam korábbi életvitelemet, és komoly kapcsolat szóba sem jött.

Inkább kalandok. Minden kaland pusztán a testiségről szól, ahol az ember könnyebben kimondja a vágyait. Hiszen, ha nincsenek érzelmek, akkor nincs is kockázata a dolognak. Viszont, amint komolyra kezd fordulni egy kapcsolat, ott már rengeteg a rizikófaktor… Akadt is egy komoly. Célszerűnek éreztem előbb elmondani a múltamat: a bántalmazó apámat, az öngyilkossági kísérletet és a pszichiátrián töltött időszakot.

Úgy voltam vele, ha ettől nem menekül el, már semmitől sem fog. 

A mai világban rengetegszer jön velünk szembe, hogy a szexualitásról és a vágyainkról beszéljünk nyíltan. Életemben először viszont gátat éreztem magamban. Attól féltem, hogy ha elmondom, mik a vágyaim, majd ő magától összekapcsolja a fejében, hogy mindennek talán apám az oka. Idővel viszont rájöttem, hogy amíg én nem mondom, hogy „ha leversz egy-két pofont az ágyban, az nagyon jó nekem”, addig nem gondol magától erre.

Egyúttal rájöttem, hogy nem minden történet ugyanolyan – az enyém nem olyan, mint azé a betegtársamé. Idővel bátran felvállaltam, mit szeretnék, és a válasz messze állt az ítélkezéstől. A vágyaink tényleg nem tabu témák, amíg mi magunk nem tesszük azzá…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Akit gyerekként vertek, az vonzódhat az erőszakos sz*xhez… appeared first on Igazinő.

Egy kellemes étterembe vitt, és teljesen levett a lábamról a megnyerő beszédével. Mesélt a munkájáról, nagyratörő terveiről, csillogó szemekkel mutatott képet az akkor öt éves kislányáról. Miután a vacsorával végeztünk, ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Mivel vidéken lakott, végül megengedtem, hogy a kanapémon aludjon. Nem csalt az első megérzésem, tényleg úriember volt, be sem próbálkozott, ezzel pedig még inkább megvett.

Másnap reggel felgyorsultak az események.

Jóformán minden percünket együtt töltöttük. Pár alkalommal ment csak haza, egy hét múlva már egy egész bőröndnyi holmija nálam volt. Valahogy nem ijesztett meg a dolog. Örültem, hogy találtam egy normális férfit. Két hét múlva bemutattam a családomnak, akik szintén nagyon kedvelték. Jókat beszélgetett a húgaimmal és édesanyámmal, aki a találkozó végén a fülembe súgta: „Ezt ne szúrd el!”

Annyira megbíztam Gáborban, hogy egy alkalommal megkértem, vegyen ki pénzt a dugihelyemről és adja oda a testvéremnek, míg én dolgozom. Amikor kiderült, hogy elromlott a telefonja, gondolkodás nélkül ajánlottam fel, hogy vegyünk neki egyet az előfizetésemre. Valamelyik délután pedig azzal lepett meg, hogy beköttetett egy tévét a lakásomba, több mint száz csatornával. Boldogan újságolta, milyen jó lesz majd a kanapén összebújva filmezni.

Sosem kérdőjeleztem meg, mit csinál napközben, míg én dolgozom. Mindig mesélt az éppen aktuális munkáiról, majd anyukámmal is leült beszélgetni, hogy fektessen be az egyik vállalkozásába, amibe anya készségesen beleegyezett. Pár hét múlva azonban az egyik húgom félrehívott, és azt mondta, úgy érzi, nem stimmel valami. Elkezdett kérdezősködni. „Mit is dolgozik pontosan? És hol van a kocsija, az a Q7-es Audi, amiről állandóan beszél? Nem fura, hogy egyből hozzád költözött?”

Nem értettem az aggályait, de elültette a bogarat a fülemben.

Rájöttem, valóban nem láttam, hogy az elmúlt hetekben elment volna bármikor is dolgozni, és a sokat hallott kocsi sem került elő soha. Finoman rákérdeztem nála ezekre, de mindenre volt magyarázat. Megnyugtatott, hogy nagyon megy a biznisz, ezért nem kell mindennap az irodában ülnie. A viselkedése azonban rohamosan változott. Rideg lett, állandóan a gép előtt ült, mindig olyan szögben, hogy ne lássak a képernyőre. Alig ért hozzám, és a kötelező körökön kívül keveset beszéltünk.

Forrás: Unsplash

Végül levelet kaptam Facebookon egy ismeretlen lánytól. Zita kedvesen bemutatkozott, majd rákérdezett, tudom-e, hogy ő Gábor felesége és hiába várja otthon vidéken a négy hónapos gyermekükkel?

Egy világ tört össze bennem.

Találkozót kértem Zitától. Kiderült, alig másfél éve hasonló körülmények között jöttek össze, szinte minden úgy történt, ahogy velem. Zita rajtam kívül talált még egy lányt, Emesét, aki szintén a mi Gáborunk barátnője volt. Amikor mindhárman rájöttünk, kivel is van dolgunk, szembesítettem ezzel a „szerelmemet”, aki még aznap este összepakolt és elment.

A gépem keresési előzményeiből kiderült, már talált is egy másik lányt magának. Miután felocsúdtam a szakításból, észrevettem, hogy az összes dugipénzemet ellopta. A telefontársaságnál több százezres számlát csinált, a tévét sem fizette ki, a kocsimmal pedig több alkalommal is tilosban parkolt, tetemes büntetéseket hagyva maga után.

A két hónapos szerelem majdnem egymillió forintomba került. A többiek nem úszták meg ennyivel. Még két nőt sikerült hasonlóan megkárosítania, mire elfogta a rendőrség. Egy éve volt az utolsó tárgyalás, a koronavírus miatt csak videóchaten kapcsolták be az egykori Nagy Ő-nket, aki rabruhában ült egy őrrel az oldalán. A pénzemet ettől persze nem kapom vissza, ahogy a hatalmas csalódás sem válik semmissé – de jó érzés volt látni, hogy a magyar Tinder-csaló egy ideig biztosan nem szedi áldozatait.

Nyitókép: Unspalash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post 1 millió forintomba került egy Tinder-csaló hamis szerelme… appeared first on Igazinő.

Az első szakításom után a vonaton ültem hazafelé, zokogtam és úgy éreztem, mintha valaki egy darabot vágott volna ki belőlem. Egyszerűen kicsúszott a talaj a lábam alól. Napokig figyeltem a telefonomat, várva a megszokott üzeneteket reggel, napközben és este.

Majd kicsit később megtudtam, hogy az exem már a szakítás előtt megcsalt. Sosem éreztem még magamat annyira hátba szúrva, de addigra úgy voltam, mint az a mondásbéli királylány, aki megigazítja a koronáját és megy tovább.

Persze, a lelkemet rendbe rakni nem volt ilyen egyszerű. 

A második szakításom sokkal rosszabb volt, talán azért, mert akkor az érzelmeim is mélyebbek voltak. Vagy azért, mert egy betegség miatt éppen kórházban voltam. Akkor azt hittem, belehalok a fájdalomba. A betegágyam ablaka előtt egy cseresznyefa állt, március eleje volt, én pedig naphosszat feküdtem az ágyban és a kopasz ágakat mustráltam.

Az orvosom, az ápolók és a látogatóim próbáltak mindent megtenni azért, hogy néha felkeljek, én viszont csak vártam a csuklyást. Majd ahogy teltek a hetek, megjelentek az első rügyek a fán, én pedig rájöttem: ez a fájdalom nem fog velem végezni. Valahogy fel kell dolgoznom.

Azóta sok mindenkiben csalódtam és sok embert veszítettem el. Voltak barátaim, akik elhagytak – ez ugyanúgy tud fájni, mint amikor egy szerelmét veszíti el az ember. És voltak olyanok, akiknek bizalmat szavaztam, de végül visszaéltek vele.

Bár az ismerkedéseim során összeszedett sebek közel sem érintettek meg annyira, mint az említett szakítások, mégis észrevétlenül nyomot hagytak. Ahogy pedig egyre több lett belőlük, ezek a nyomok is látványosabbak lettek. Voltak férfiak, akik átvertek, vagy éppenséggel felszívódtak, amikor kezdtem őket megszeretni. Természetesen rajtuk pár nap alatt túljutottam, de azt tapasztalom: ahogy telik az idő, a gyógyulási folyamat is hosszabbodik.

Az elmúlt fél évben kisebb csalódások értek, amelyekből igyekeztem minél előbb felállni és új élményeket szerezni – amik aztán újabb bántásokhoz vezettek. Az utolsó után azt mondtam, feladom. De idővel mindig felülkerekedett rajtam a magányosság érzése, hogy jó lenne, ha valakivel megoszthatnám a mindennapjaimat. Viszont a gyermeki lelkesedésnek, az ifjonti lendületnek, ami korábban jellemzett, nyoma veszett.

Most már kicsit olyan vagyok, mint a menhelyről elhozott kutya, aki bár vágyik a szeretetre, remegve közeledik csak az új gazdáihoz. Mert fél, ha bármi rosszat tesz, visszakerül abba a sötét és hideg cellába. Néha pedig el is hiszi, hogy neki valóban ott a helye, csak ott és nem máshol…

Pedig a félelem, a rettegés az újabb csalódástól nem szabadna, hogy eltántorítson a kapcsolatoktól.

Hiszen sosem tudhatja az ember, nem az igazitól menekül-e el emiatt. Talán éppen attól, aki az otthon melegét és szeretetét tudná neki nyújtani. Ugyanakkor, ha gyülekeznek a sebek a lelkünkön, igenis időt kell hagyni a gyógyulásukra. Nem szabad fejest ugrani egyik szerelemből a másikba, mert ha nem foglalkozunk a hegek ápolásával,csúnyán elfertőződhetnek…

Mindent meg kell gyászolni, a kicsit is.

Nem kell sokáig, de néha muszáj szusszannunk egyet. Hunyjuk le a szemünket, vegyünk egy mély levegőt és tiszta fejjel, gyógyult sebekkel vágjunk bele az új kalandba – amit nem szabad kihagyni. Mert lehet, hogy rögös az út és túl sok a tüskés bokor rajta, mégis csodálatos az, ahova talán elvezet.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Hány csalódást képes elviselni az ember? appeared first on Igazinő.

Lassan öt éve, hogy használok online platformokat ismerkedésre. Persze, nem folyamatosan, ugyanis volt közben egy-két hosszabb-rövidebb kapcsolatom. És több mint egy évig tartott, míg teljesen elkerültem ezeket az appokat. A Covid után nagyon sok embertől hallottam, hogy mennyire megváltozott az online ismerkedés, és milyen sokan használják valóban pártalálás céljából.

Ugyan addigra teljesen letettem róla, hogy valaha is visszaregisztráljak egy ilyen oldalra, de többek unszolására ismét belevágtam. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy látom, hogy kategóriákba lehetne sorolni a társkeresőket, főleg az online térben. Vannak azok, akik tényleg komoly kapcsolatot keresnek. Megfigyeléseim alapján még mindig ez a kisebb réteg, ők viszont igyekeznek teljesen komolyan venni a beszélgetőpartnerüket.

Akadnak, akik elmondásuk alapján komoly kapcsolatot keresnek, de ettől a céltól pár dekoratív kép vagy egy-egy pikánsabb megfogalmazás hamar eltéríti őket. Szívesebben viszik ágyba a kiszemeltjüket, minthogy energiát fektessenek abba, hogy mélyebbre ássanak a lelkivilágában. Ez természetesen mindig kettőn áll, tehát egyik nemet sem szólom le ezzel.

A harmadik tábor úgy keresi élete párját, hogy egyszerre több embert is versenyeztet úgy, hogy azok nem tudnak egymásról. Aztán, aki átmegy a teszten, elnyerheti a „főnyereményt”.

Majd ott vannak az örökös hazudozók, akiknek a fene sem tudja, hogy mi lehet a valódi céljuk. Ők mindent bevetnek azért, hogy meghódítsák a másikat. Azt gondolom, rajtuk a legegyszerűbb átlátni, és ha valaki kicsit is tapasztaltabb, vagy legalább nem teljesen naiv, a második mondatuk után ki tudja szűrni őket.

Közéjük tartoznak azok, akik kedves hízelgéssel kezdik a beszélgetést. Leszögezik, hogy számukra fontos a bizalom, az őszinteség és a tisztesség – amitől valljuk be, a legtöbb nő lába megremeg, hogy „végre”. Kommunikatívak, érdeklődőek, reagálnak, kérdeznek, látszólag nagyon figyelmesek.

Forrás: Unsplash

Általában az első, de minimum a második nap elhangzik az a mondat, hogy „Én téged kerestelek, engem csak te érdekelsz, amióta beszélünk, másra rá sem tudok nézni.” Hiába mutatja az oldal, hogy a lokációjuk folyamatosan változik, megállás nélkül elérhetőek és naponta kerül fel új kép a profiljukra.

Régen simán bedőltem nekik.

Egy éve nyílt csak fel a szemem, amikor már a harmadik randin is túl voltunk egy ilyen partnerrel. Mint kiderült, minden estére leszervezett egy másik nőt magának, miközben nekem udvarolt. Nem hisztiztem, veszekedtem, csak azt kérdeztem tőle, minek mondta azt a sok szép dolgot, miközben én nem kértem rá. Sosem kértem, hogy mondja azt, én vagyok élete szerelme. Sosem kértem, hogy mondja azt, nem beszél mással, hogy gondolni sem tud másra. Régen megtanultam, hogy szándékosan nem kérdezek olyat, amire nem akarom tudni a választ…

Miért hazudott hát önszántából, magától, kérés nélkül?

Persze, kettőnk közül ő érezte magát kellemetlenebbül, és hetekig könyörgött a bocsánatomért. Ma már, ha egy férfi hangzatos szólamokkel kezdi a kapcsolatot, csak a szememet forgatom, majd nyugtázom, hogy ő is ebbe a táborba tartozik. És ahogy felismerem, egyből kizárom őket…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Hazugok a társkeresőn: Hangzatos ígéretekkel kezdik! appeared first on Igazinő.

És van a kisebb réteg, akik elmondják, szerintük igenis van. 

Én sosem álltam még bele ilyen vitákba, mert egyértelműen a második tábort erősítem, és nem érzem szükségét a bizonygatásnak. Az viszont tény, hogy minden komolyabb ismerkedésemnél elsők között hoztam szóba, hogy van egy legjobb barátom, Peti. Itt mindig tartok egy kis hatásszünetet, várva, mit reagálnak rá, majd ódákat zengek a fiúról. Ha pedig valaki azt válaszolja, biztos benne, hogy ez nem szimplán barátság, annak ajtót mutatok. Peti ugyanis egy olyan csomag, amit velem együtt kell elfogadni.

16 évvel ezelőtt édesapám éppen kilépett az életünkből, mi pedig a három nővéremmel és anyuval igazi csajbanda lettünk. Akkor ismertem meg Petit. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és mivel pár évvel idősebb, rengeteg mindent tanított nekem. Ő vitt el az első foci meccsemre, ahol folyamatosan vigyázott rám, nehogy a tömegben bajom essen. Órákat mesélt nekem a túráiról, a különböző kultúrákról, vallásról, hitről.

Bátran kijelenthetem, hatalmas része van a személyiségem fejlődésében – és szeretem azt gondolni, hogy nekem is az övében. Hiszen, amikor valamelyikünk új tapasztalattal gazdagodott, mindig a másikkal osztotta meg elsőként.

Forrás: Unpslash

Mellettem állt jóban, rosszban.

Nem volt olyan fájdalmas pillanat az életemben, amikor a fekete humorával ne tudott volna megnevettetni. Mellettem volt, amikor átestem életem első szakításán. Míg én sírtam, addig ő visszafogottan örült, mert éppen akkor vette át a diplomáját, amiért keményen dolgozott. A második csalódásomnál elvitt kirándulni, csendben nézte velem a természetet, és hallgatott, ha arra volt szükség. Olyan erős szeretet van közöttünk, ami tényleg csak két igaz barát között tud kialakulni, nemtől függetlenül. Én tűzbe mennék érte, és tudom, ha arról lenne szó, ő is értem.

Nem olyan régen, amikor az egyik első randimról meséltem neki, mondtam, hogy említettem a srácnak, hogy másnap vele fogok találkozni. Azt felelte: ez nem biztos, hogy jó ötlet volt. Egészen addig bele sem gondoltam, hogy akár egy pillanatig is titkolnom kéne az ő létezését. Hiszen számomra annyira természetes része az életemnek, mint bármelyik nővérem vagy barátnőm.

Ha valakinek beszélek az életemről, akkor beszélek róla is.

Régóta nem érdekel, hogy emiatt valaki faképnél hagy-e. Az elmúlt években, miután apu meghalt, és egyáltalán nem maradt férfi a családban, mindig úgy éreztem, hogy ő tölti be ezt a szerepet a számomra. 

Szerintem egy nő és egy férfi között sokkal különlegesebb barátság tud kialakulni, hiszen az élet más szemszögeit tudják egymásnak megmutatni, megtanítani. Két jó barát ugyanúgy tud pletykálni, viccelődni, kibeszélni másokat, néha pedig együtt utálni a világot, bármilyen neműek is legyenek.

Lehet, hogy ha ma találkoznánk, felnőtt fejjel már nem tudnánk ilyen mélyen összekapcsolódni. Lehet, hogy minden más lenne, lehet, máshogy tekintenénk egymásra. Talán itt igaza van azoknak, akik azt mondják: nem létezik két nem között őszinte barátság. Mert nem biztos, hogy minden életszakaszban ki lehet ilyet alakítani. Viszont, ha az élet a megfelelő helyen és időben sodorja össze a két lelket, akkor azok egy életre össze tudnak kapcsolódni.

Nyitókép: Unpslash

The post A pasimnak el kell fogadnia, hogy fiú a legjobb barátom! appeared first on Igazinő.

Abban az időben rengeteget kattogtam azon: vajon ha már a korábbi kapcsolataim alatt tudom, miért viselkedem néha úgy, ahogy, minden más lett volna? A közösségi oldalak sem voltak a barátaim… Minduntalan olyan cikkek jöttek szembe, hogy „Sose szeress bele személyiségzavaros emberbe”, „Pokol az élet egy borderes mellett” és társai. Én pedig szépen lassan magamba szívtam ezeket, és inkább teljesen bezárkóztam.

A szeretteim eleinte biztatni próbáltak, hogy ne tegyem, erőszakkal rá akartak venni, hogy nyissak, ismerkedjem. De egy idő után feladták és csak szomorúan nézték, ahogy egyre mélyebbre temetem magam. Mert megunták a válaszaimat, amik mindig ugyanúgy hangzottak: „Senki sem akarna egy ilyen szörnyeteget szeretni.” Uralni kezdett a diagnózisom és az egésznek csak a rossz oldalát néztem.

Ha mégis úgy döntöttem, hogy ismerkedem, amint közel kerültem valakihez, gyomorgörccsel készültem a nagy beszélgetésre. Arra, amikor elmondom az egész történetem, a bántalmazó apukától kezdve a többhónapos pszichiátriai kezelésen át egészen addig a bizonyos dossziéig. Persze, először mindenki megértő volt, és senki sem kötötte fel a nyúlcipőt. De az első konfliktusnál rendre elhangzott a kérdés: „Ez te voltál vagy a borderline?” Egy-két ilyen után elegem lett és ismét feladtam az ismerkedést.

Forrás: Unsplash

Aztán pár hete, egy teljesen hétköznapi estén csak úgy tettem-vettem a lakásban. Énekelgettem, nevetgéltem magamban a szép emlékeimen, élvezettel néztem századjára is az Agymenők egyik epizódját. Aztán lefekvéskor elgondolkodtam, mi a fenére is alapozom ezt a hirtelen jókedvet… Pár perc gondolkodás után hangosan csak annyit mondtam: ilyen ez a „borderline-ság”. Mert valóban ilyen – egyszer fent, egyszer lent. Ekkor jöttem rá, hogy évek óta csak a mélypontokra figyeltem, pedig én nagyon nem ez vagyok.

Én nem csak egy depressziós, néha indokolatlanul dühös vagy szomorú ember vagyok! 

Emlékszem, még a kórházi időszakban beszélgettem egy betegtársammal, aki hasonló cipőben járt. Ő azt mondta nekem: „Ugye tudod, hogy emiatt imádnak minket a férfiak?” A csajnak annyi önbizalma volt, amennyit egy élet alatt nem tudnék összeszedni, de érdeklődve hallgattam, amit mondott. Ő pedig elmagyarázta, hogy mi extrán szeretünk és extrán tudunk adni, az ágyban éppúgy, mint a hétköznapokban. Kevesen gondoskodnak úgy a másikról, mint mi.

Annak ellenére, hogy már akkor is egyetértettem vele, ezt a beszélgetést valahogy sok időre elfelejtettem. Annyira beletemettem magamat abba, hogy mi a rossz bennem, hogy elfelejtettem arra koncentrálni, ami nagyon is jó. Például, hogy ugyanannyit vagyok látszólag indokolatlanul boldog és jókedvű, mint szomorú. Ha pedig szeretek valakit, minden elé helyezem. Olyankor nincs olyan, hogy én, olyankor csak ő van. Minden energiámmal azon vagyok, hogy a másik felemet boldoggá tegyem, mert abból táplálkozom én is. És ha érzem a szeretetet, akkor kenyérre lehet kenni – a leghálásabb ember vagyok a földön.

Több, mint 3 év kőkemény önismereti munka és terápia során azon dolgoztam, hogy megtanuljam a negatív tulajdonságaimat kezelni. Ám most végre rájöttem, én nem csak ezekből a negatív tulajdonságokból állok. Azóta helyeztem a rossz oldalra a hangsúlyt, amióta a kezembe kaptam a papíromat. Közben pedig megfeledkeztem arról a rengeteg jóról, ami ezzel jár – mert igenis jár vele.

Tudom, hogy azért szeretem meghallgatni az embereket, mert gyerekként nem törődtek a segélykiáltásaimmal. Tudom, hogy azért szeretek másokat támogatni, sokszor erőmön felül, mert gyerekként egyedül éreztem magamat az ütések után. Tudom, hogy ennek az egésznek köszönhetően kaptam azt az érzelmi intelligenciát, amely miatt megismerem, elfogadom és beépítem azok szeretetnyelvét, akik fontosak nekem.

Valójában ezek nemcsak a Borderline-személyiségzavarom hozadékai, ahogy a rossz tulajdonságaim sem. Ez vagyok én, jóval, rosszal együtt. De soha többé nem akarok megfeledkezni a jóról sem.

Nyitókép: Unsplash

The post Egy Borderline-os ember nagyon tud szeretni! appeared first on Igazinő.

Azt mondtam, szakítsunk, még mielőtt bármelyikünk olyat tesz, amivel megbántja a másikat vagy megrontja ennek a kapcsolatnak a szépségét. Egyetértett. Mindketten sírtunk, de azt éreztem, tiszta lelkiismerettel fejezhetünk be az életünkben egy nagyon szép fejezetet.

Alig három nappal később, amikor teljesen magam alatt voltam a hiányától, megmutattak nekem egy lefotózott telefonbeszélgetést. A szakítás előtt pár héttel, amikor külföldön voltam, az én drága kedvesem felhívott magához egy lányt a lakásba, ahol jóformán együtt éltünk. A retinámba égett az üzenet, amit a találkozó után küldött neki:

„Remeg még a lábad?”

Ugyan a hölgy fotóját nem láttam, de nagyon sokáig gondolkoztam rajta, milyen lehet ő. Nem is a külseje, hanem a személyisége miatt. Hogyan volt képes befeküdni az ágyneműmbe, miközben ott volt a fotóm az éjjeliszekrényen és a falon? Felvenni a papucsomat, bemenni a fürdőszobába, ahol ott volt a fogkefém, a törülközőm?

A lakás minden pontjából áradt a női jelenlét. Úgy éreztem, mintha engem látott volna a teljes meztelen valómban úgy, hogy én fizikailag ott sem voltam. Nem zavarta? Persze, nem a lányra voltam mérges elsősorban – de már akkor tudtam, hogy én soha nem akarok olyan lenni, mint ő.

Ezt követően sokáig nagykanállal faltam az életet. Kevés dologra mondtam nemet, egyre viszont mindig: sosem mentem bele, hogy én legyek az, akivel valakit megcsalnak. Teljesen mindegy, hogy egyéjszakás dologról lett volna szó, vagy akár egy hosszabb távú szeretői kapcsolatról.

Forrás: Unsplash

Persze, kísértések értek, nem kevés.

Volt olyan, aki Tinderen felvállalta, hogy kapcsolatban van. Elbeszélgettem vele, mert kíváncsi voltam, mi visz rá valakit arra, hogy társkeresőzzön, miközben az asszony otthon főz rá, de a találkozóig sosem mentem el. Volt olyan, aki régóta csapta nekem a szelet, és amikor megtudta, hogy szingli lettem, konkrétan a lakásom elé jött egy kis kaland reményében. Nagyon nehezen küldtem el, mert kár lenne tagadni, kívántam, de személyesen ismertem a barátnőjét, aki azóta egyébként a felesége. Tudtam, hogy rendszeresen megcsalja, talán én már nem is számítottam volna, mégsem mentem bele.

Míg kalandoztam, felállítottam egy szabálylistát, amivel megvédhettem magam. Ha tudtam, hogy valakivel csak sz*xről van szó, nem beszélgettem vele órákig, nem csináltunk programot, nem bújtunk össze. Sosem aludhatott nálam senki, és én sem aludtam senkinél. És természetesen sose voltam harmadik fél. 

Aztán a baráti társaságunkba jött egy új srác. Amint megláttam, megremegett tőle a lábam. Elképesztően vonzódtam hozzá. Rendkívüli összhangban voltunk. Nagyokat beszélgettünk, egyezett a fekete humorunk és folyamatosan incselkedtünk egymással. De én a legkisebb érintésnek is ellenálltam, mert tudtam, hogy kapcsolatban van. Azzal is tisztában voltam, hogy őt ez nem akadályozza, hiába szerette a barátnőjét. Két évig csorgattam rá titokban a nyálamat és tűrtem a pillangók csapkodását a gyomromban minden baráti összejövetelen. De egy kis flörtölésen kívül sosem engedtem többet.

Amikor megírta, hogy szakítottak a barátnőjével, ugráltam örömömben. Majd egy buli után egymásnak is estünk. Mennyei volt, hiszen régóta vágytunk rá. Viszont ő lelkileg nem állt készen, másnap bevallotta, hiába szingli már, bűntudata van. Akkor azt is megtanultam, hogy sosem leszek első egy hosszú kapcsolat után.

Nekem is, és neki is majdnem annyira fájt, ami történt, mintha megcsalta volna velem az exét. Akkor éreztem igazán a súlyát a korábbi döntésemnek – még úgy is, hogy ekkor nem voltam tényleges szeretői szerepben.

Nem azért nem akarok szerető lenni, mert olyan rohadt magasan van az erkölcsi mércém. Azért nem akarok szerető lenni, mert tisztelem magamat annyira, hogy nem dúlom fel a saját lelkiállapotom. Mindemellett pedig tisztelem a nőtársaimat. Sosem leszek az a nő, akire úgy gondol valaki a könnyeivel küzdve, hogy „Hogyan volt rá képes?”

Nyitókép: Unsplash

The post Sosem leszek szerető, bármi is történjék! appeared first on Igazinő.

Természetesen nem véletlenül merült fel bennem a kérdés.

Én is azok közé tartozom, akik kezdenek kiégni az online ismerkedésben, és ugyan még kitartok, de az idegeim már sokszor hajszálon lengedeznek.

Gábor pár nap chatelés után kérte el a számom, és az első telefonbeszélgetésünk másfél órásra sikeredett. Akkor úgy tűnt, sok mindenben egyezik a gondolkodásunk. Én kiemeltem, egy dolgot kérek: őszinteséget. Ő pedig: tiszteletet. Szerintem egyik sem teljesíthetetlen. Meg is beszéltünk egy találkozót.

Minden jól ment az első randin, egészen a bakiig, ami a legrosszabb romantikus vígjátékban is túl klisés lett volna. Mélyen egymás szemébe néztünk, szórta a bókokat a gyönyörű mosolyomról, arról, hogy a szememből sugárzik a… Sosem fogom megtudni, hogy micsoda, mert ebben a pillanatban megpittyent a telefonja. Tinder-match. Én elnevettem magam, míg ő rémesen zavarba jött. Végre sikerült abbahagynom a nevetést, majd újabb pittyenés. Tinder-üzenet.

Ekkor döntött úgy, hogy lenémítja a telefonját, és pánikolva kérdezgette, most rosszat gondolok-e róla. Megnyugtattam, hogy nem, hiszen ez az első randink. Ettől eltekintve annyira jól éreztük magunkat, hogy rögtön megbeszéltük a másodikat is, ami két nap múlva volt esedékes.

Amikor megérkeztünk a kávézóba, ő pedig igyekezett a telefonján kilépni a zenéből, megpillantottam, hogy a második ablak a Tinder volt, kijelentkezve. Ez már kicsit jobban felpaprikázott, mert nem tudtam nem arra gondolni, hogy bár most előrelátó volt, okkal kellett kijelentkeznie. Miközben én azóta az alkalmazásba sem léptem be. De hát ki vagyok én, hogy két találkozó után ezt szóba hozzam?

A harmadik randit minél előbb össze akartam hozni, mert ismerem magam, nem tudok kétségek között lebegni. Korábban nem is kellett, mert olyanokkal hozott össze az internet, akik hasonlóan gondolkoztak és általában maguktól mondták, hogy már törölték az appot. Ha valakivel komolyan kezdtünk el beszélgetni, mindig egyértelmű volt: addig, amíg nem derítjük ki, mi van vagy lehet köztünk, csak egymásra koncentrálunk. Nem biztos, hogy ez a helyes választás, de én máshogy nem tudom csinálni.

A harmadik találkozóra áthívtam magamhoz. Egy utazás és a rengeteg munka miatt sürgetett az idő, és mielőbb tisztázni akartam legalább azt, hogy én mit érzek valójában. A randi ezúttal nem tartott sokáig. Miután megérkezett és helyet foglalt a kanapémon, itallal kínáltam. Ekkor a telefonján felvillant az üzenet, amelyben egy lány a „Na megérkeztem, csókollak” sok szívecskés üzenetre azt reagálta, hogy „Jó meccsnézést a fiúkkal!” Több sem kellett. Nem volt már bennem kérdés. Letettem elé a poharat és kitessékeltem a lakásból.

Csak annyit kérdeztem tőle, hányan vagyunk? 

Később elgondolkodtam. Hogy van erre energiája? Minden lánnyal magas szinten fenntartani a kommunikációt, emlékezni, kinek mit mondott, minden másnap más lányt vinni randizni. Le a kalappal.

Következő nap úgy keltem, hogy már egy cseppet sem zavartak a történtek, inkább örültem, hogy időben kiderült, milyen ember ő valójában. De nem tudtam kiverni a másik lányt a fejemből. És azt: vajon hányan vannak még? Vajon lesz-e olyan, akinek addig játszik az érzéseivel, hogy talán éppen ő lesz neki az utolsó csepp abban a bizonyos teli pohárban?

Azt gondolom, két embernek legalább annyival meg kell tisztelnie egymást, hogy azt a minimális figyelmet, ami egy kapcsolat kialakulásához kell, a másiknak szenteli. Teljesen mindegy, hogy online vagy személyes ismerkedésről van szó. Ha pedig erre képtelen, legalább legyen őszinte. Ne játszunk egymás érzéseivel!

Nyitókép: Unsplash

The post Hány randi után töröljem magam a Tinderről? appeared first on Igazinő.

Mélyen hallgattam, mert megértettem.

Női szemmel azt gondolnám, hogy a barátnőm minden férfi álma. Szép, van egy nagyon jól fizető munkája, saját lakása, autója, és amikor szerelmes, igazi gondoskodó angyal, aki lesi a párja minden kívánságát. Valahogy mégsincs szerencséje a párkeresés terén. Mivel rengeteget dolgozik, és kikötötte, hogy a munkahelyén nem szeretne ismerkedni, így jobb híján maradnak az online platformok.

Rengeteg randira ment már el úgy, hogy nagy reményeket táplált a partnere iránt. Némelyik be is jött. Jóképűek voltak, értelmesek. Pár találkozó után, amikor ő már elkezdett némi érzelmet táplálni, mind bejelentette, hogy bocs, mégsem. Épp egy ilyen után ültünk a nappalijában és iszogattunk.

Teljesen át tudtam érezni a problémáját. Régóta küzdök én is a párkereséssel. Hasonló cipőben járok, mint ő. Sokszor futottam bele olyan férfiakba, akikről azt gondoltam, komolyan is lehetne velük tervezni, de valahogy sosem jött össze. Mind a ketten azon morfondíroztunk, hogy mi, „normális” nők, miért nem találunk normális férfiakat.

Vagy olyanok nem is léteznek?

Ezt a kérdést feltettem a pszichológusomnak is, aki sokszor már a fejét fogta, milyen találkozókba és szituációkba tudtam belefutni az online ismerkedéseim során. Megnyugtatott, hogy de léteznek, és bár többet nem mondhat, de a páciensei között éppen vannak olyan férfiak, akik hasonló kérdést tesznek fel. Ők arra kíváncsiak: valóban nem léteznek már normális nők, vagy csak ők nem találnak rájuk?

Vagy lehet, hogy mind foglalt? 

Először meglepett a válasza, de azóta több férfi ismerősömtől is hallottam ezt. De akkor mi a megoldás? Hogyan találjunk mi egymásra? Egyáltalán, mi az, hogy normális? Egy olyan ember, aki rendelkezik egy alap értékrenddel, megfelelő gondolkodással az életről. Fontosak neki az olyan tulajdonságok, mint az őszinteség, a bizalom, kinőtte már a játszmákat és hasonló partnert keres.

– Fent van Tinderen! Matcheljenek már! – fakadt ki a dokim, akivel ezen jót nevettünk. Hiába kérdeztem nevet és életkort, ennél többet nem mondhatott. Bedobtam a csoportos terápia ötletét is, de hát természetesen ő nem azért van, hogy a pácienseit összehozza.

Akkor viszont mi a megoldás?

Manapság nagy teret hódít az online ismerkedés, hiszen egyszerű, gyors, és konkrétan megmozdulni sem kell ahhoz, hogy új arcokat ismerjen meg az ember. Éppen ezért, akik már régóta űzik, könnyen belecsömörlenek. Akárcsak egy húspiac, ahol jobbra-balra tologatod, illetve itt húzod a terméket, és ami tetszik, azt kiemeled, jobban szemügyre veszed.

De lehet, hogy utána akad egy másik, ami szebb, és inkább azt veszed meg – aztán sütésnél kiderül, hogy az íze mégsem az igazi. Szóval másnap visszamész és keresel egy újat, az előző napit meg szimplán kukába dobod. Lehetne mondani, hogy ez túl sarkított példa, de sajnos így működik. Éppen ezért rengetegen fásultak bele abba, hogy azt hitték, találtak valakit, vagy őket találta meg valaki, de kiderült, hogy mégsem.

A megoldás erre az lehetne, ha az egyedülállóak tennének azért, hogy kissé kimozduljanak a komfortzónájukból. Keresnének maguknak valami olyan elfoglaltságot, ami a lassan kiüresedett lelküket feltölti. És közben olyan embereket ismerhetnek meg, akik hasonló érdeklődési körökkel rendelkeznek.

Egy spontán találkozóban nincs benne a kényszer, az elvárás, a nyomás, hogy teljesíteni kell. Az ember meg tudja mutatni egy őszintébb és magabiztosabb arcát. Ehhez meg kell találni azokat a helyeket, élményeket, amelyek nemcsak a lelki elemeiket töltik fel, de esetleg a magányt is elűzik az életükből.

Nyitókép: Unsplash

The post Én a “normális” férfit keresem, te a “normális” nőt… appeared first on Igazinő.

Nem olyan régen jöttem csak rá arra, hogy tervezgethetek, dolgozhatok keményen bizonyos dolgokért, de az időre és az élet adta időzítésre egyáltalán semmilyen ráhatásom nincsen. A Sors, Isten, Univerzum, nevezze mindenki, ahogy szeretné, úgy mozgatja a szálakat, ahogyan ő akarja. Mi pedig csak bábok vagyunk azoknak a szálaknak a végén.

Négy éve bulizni indultam a barátnőimmel. Akkor már két éve szingli voltam és rengeteget ismerkedtem. Akkor este viszont azt mondtam, nem akarok pasizni, egyszerűen csak jól akarom magamat érezni. Így is volt. Önfeledten táncoltunk, élveztük a zenét és nem törődtünk a körülöttünk lévőkkel. Amikor egyik teremből a másikba mentünk, megálltam egy percre. Akkor pillantottam meg őt.

Pár lánnyal beszélgetett és valami olyan lengte körül, hogy pár percig csak álltam és ámulatba esve néztem. Újabb táncterembe mentünk, és továbbra is mit sem törődve az emberekkel, csak buliztunk. Majd megint megjelent, megállt velem szemben és mosolyogva nézte, ahogy táncolok. Nem sokkal később odajött hozzám.

Forrás: Unsplash

Akkor este nem számítottam rá, hogy életem talán legnagyobb szerelmével fogok találkozni. Minden tökéletes volt. Kivéve az időzítés. Hónapokkal később, amikor egy idegösszeomlás miatt kórházba kerültem és emiatt szakítottunk, teljesen magam alatt voltam. A kórház udvarán ültem összerogyva, a barátnőm felém fordulva magyarázott és próbált belém lelket önteni.

„Ez nem a ti időtök volt. A ti szerelmetek rossz csillagzat alatt született.”

Ez nagyon megmaradt bennem. Nem vagyok spirituális, de azóta sokszor éreztem úgy, hogy bizonyos találkozásoknál a csillagok nem úgy álltak, ahogy mi vártuk. Egyszerűen nem volt jó az időzítés. 

Két évet éltem ezután Spanyolországban, ahol megismerkedtem valakivel. Nagyon kedveltem a fiút és ő is engem. De pont akkor találkoztunk, amikor tudtam, hogy két hónap múlva hazaköltözöm. Párszor randiztunk, és az ismerőseim nyüstöltek, miért nem hagyom, hogy a dolgok komolyra forduljanak.

Nemhogy azt nem hagytam, fájó szívvel, de a kapcsolatot is megszakítottam a sráccal. Mert tudtam, hogy hazajövök, és ha akkor nem így cselekszem, idővel csak jobban fájna a búcsú. Talán, ha előbb találkoztunk volna, maradtam volna miatta…

Azóta számtalan olyan eset volt, amikor valaki belépett az életembe, én készen álltam volna komolyra, de ő nem. Szakításon esett túl, bonyolult élethelyzetben volt, vagy egyéb gond állt fenn. Természetesen volt olyan is, amikor nekem állt az életem úgy, hogy nemet mondtam a komoly kapcsolatra. Mert tudtam, sem lelkileg, sem fizikálisan nem tudnék bele eleget invesztálni.

Ezekben az időkben, amikor hol nekem, hol a másiknak nem volt jó, sok nagyszerű emberrel ismerkedtem meg. Nem tudom, hogy a Nagy Ő köztük volt-e. De voltak olyanok, akikről azt gondoltam, talán még az is lehet, hogy ő az. De az idő nem játszott a kezünkre.

Ezt sokszor kezeltem nehezen. Igazságtalannak tartottam, dühös voltam és szomorú. Talán az én csillagaim sosem fognak jól állni, az én időm sosem jön el… Hiába erőltetem, hiába törekszem rá, ez sosem fog rajtam múlni. Emberek, munkák, lehetőségek, ismeretségek belépnek az életünkbe, majd távoznak.

De mostanra elfogadtam.

Bármennyire is szeretnék az életemben minden felett uralkodni, és irányítani, ezt nem tudom. Képtelenség magunktól jól időzíteni. Ez olyan, ami nálam és az én erőmnél sokkal hatalmasabb. Tudomásul vettem, hogy majd jön egy olyan pillanat, amikor tökéletes lesz az időzítés. Amikor a csillagaim a helyükön vannak és össze tudnak kapcsolódni a másik csillagaival, hogy valami szép, valami csodálatos születhessen.

Nyitókép: Unsplash

The post Hiába találkozol életed szerelmével, ha rossz az időzítés… appeared first on Igazinő.