Elsőre persze rávághatnánk, hogy mindez evidencia, és szakemberek százai csépelték már zsibbadtra az ujjukat a billentyűzeten, amikor arról írtak, mennyire fontos utódainknak a törődés. Én azonban most a másik oldalról közelítem meg a kérdést. Egy kamasz anyukájának a szempontjából, aki az elmúlt majd’ másfél évtized alatt igyekezett a legaktívabb törődést megadni.

Aki rekedtre szavalta és énekelte magát mondókákkal és gyerekdalokkal azokban az években, amikor erre volt szükség. Aki örömmel mutatta meg a világot és válaszolt a százezredik „Miért?”-re is. És akinek aztán a kamaszkor beköszöntével át kellett értékelnie, hogyan is működik a gyermekével közös világ.

Mert bizony másként.

Ma is – ahogyan régen – divat szidni a tinédzsereket. Hogy flegmák, csak a telefont nyomkodják, nem tudják, mi az igazi kitartás és kötelesség. „Bezzeg a mi időnkben!” Holott az igazság az, hogy a kamaszkor minden időben ugyanazt jelentette. A szülők felől a kortársak felé, a külső valóság felől a belső világ felé fordulást. Mindegy, voltak-e videójátékok vagy sem, kamaszként én is ugyanolyan „elvarázsolt” lettem, mint a mai tinik. Ugyanolyan éles kritikával szemléltem a világot, a felnőtteket, kerestem önmagam és próbálgattam a szárnyaim.

Ma pedig hatalmas könnyebbség, hogy minden egyes érzésemre emlékszem abból az időből. Mert szülőként épp ez segít abban, hogy ijedtség és elbizonytalanodás nélkül kísérjem a fiam ugyanezen az úton. Sokaknak azonban rémületes, hogy ugyanazt a gyereket, aki két éve még lelkesen túrázott apával/anyával, egyszerre csak nem lehet semmi ilyesmire rávenni. Hogy ugyanaz a gyerek, aki régen órákat csacsogott az iskolai élményeiről, most hazaérve bezárkózik a szobájába. És nem a konyhában lóg veled, amíg főzöl, hanem a haverjaival videócsetel…

Forrás: Unsplash

Az ijedős szülőknek azonban az a jó hírem: igenis érdekled a kamaszt. Tessék, most már egy hivatalos felmérés is alátámasztja. De enélkül is érezheted számtalan spontán, meghitt pillanatból… Amikor szó nélkül odalép és megölel. Amikor figyelmességből meglep egy csokival. Amikor órákig mesél, mint rég – csak nem biztos, hogy az általad kért pillanatban, hanem akkor, ha épp kedve támad kitárulkozni.

A kamaszok bizony – bármennyire is úgy tűnik, hogy csak a telefont nyomkodják – a felmérés tanulsága szerint számon tartják, mennyit törődik velük a szülő, ha gondjuk van. Megjelenik-e egy számukra fontos sporteseményen, fellépésen. Ott van-e fizikálisan és lélekben, amikor támogatásra van szükségük. Szóval semmi pánik, a befektetett érzelmi és gyakorlati energiának egy cseppje sem vész kárba! A letett alapok a helyükön vannak – most nekünk, szülőknek kell egy másik üzemmódhoz alkalmazkodni.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Fontos vagy a kamasznak – akkor is, ha néha nem úgy tűnik! appeared first on Igazinő.

Enyém a világ. Önmagam lehetek, a saját örömeimmel, bánataimmal, nehézségeimmel. És azzal a belső derűvel, ami mindig is velem volt, bár egy időben majdnem kiirtották a lelkemből…

Már nem húznak a földig azok a súlyos bilincsek, amit egy olyan ember aggatott rám, aki évekig próbálta elhitetni velem: ilyen a szeretet. Aki a szerelem nevében próbált a földbe döngölni, aki úgy kompenzálta a saját bizonytalanságát, hogy felettem fitogtatta az erejét. Aki karperecnek hazudta a bokámra tekert béklyóit.

Hónapok teltek el, mióta kiléptem egy évekig tartó verbálisan bántalmazó kapcsolatból, s csak most, utólag értem igazán, valójában mennyire borzasztó volt benne élni. Hogy milyen természetellenes. Csak most látom, ahogy időben és érzelmileg is távolodom a történtektől, mennyi energiámba telt annak idején, hogy ne essek depresszióba. Hogy ne adjam fel önmagam, ne vérezzek el a sértések súlya alatt és megőrizzem a normális életbe vetett hitemet.

Mennyi belső munka szükségeltetett ahhoz, hogy ne hagyjam a lelkemre telepedni a másik feszültségét, bunkóságát, hogy ne higgyem el a megalázó beszólásokat, amikkel gyakran illetett. Hogy a rossz tulajdonságai helyett mindenki előtt csak a jókat hangsúlyozzam, hátha ez építő hatással lesz rá. S csak négyszemközt próbáljam megértetni vele, mennyire fáj, amikor csúnyán viselkedik…

Forrás: Unsplash

És főként, hogy meggyőzzem magam: tulajdonképpen annyira nem is zavar. Más is mondja, hogy néha tapló a párja, de amúgy meg „szeret”… Jó, hát gyakran szitkozódik, és még a közös programok során is többnyire azt hallgatom, hogy baja van valamivel. Hogy semmi sem jó. Az emberek ostobák, a kaja túl drága, a hegy túl magas, a gyerek idegesítő, én meg hülye vagyok. Utóbbi persze nem így szó szerint, dehogy! Körmönfontabban, manipulatívabban. De a lényeg ugyanaz – és persze ügyel rá, hogy biztosan értsem…

Én meg a legnagyobb elszántsággal próbálom közben élvezni a napsütést, a tájat, a hegyet, a programot, az életet. Egy ideig el is hiszem magamnak, hogy élvezem. És néma védőbeszédet tartok mellette: ő ilyen, el kell fogadni. Gyakran azt érezteti, hogy kevés, hülye, csúnya, kövér vagy sovány vagyok, de aztán megbánja és kedves. Ennyiért még nem lépünk ki egy kapcsolatból, nem?

Csak most értem, milyen sok belső feszültséget hurcoltam magamban, amit lenyomtam a mélybe (hogy aztán szépen lassan fizikai betegségként törjön elő). Azt gondoltam, elég, ha a bajok, gondok, bántások ellenére is próbálok örülni az életnek. Azt hittem, elhatározás kérdése, hogy ne törődjek a megalázó félszavakkal, a lenéző fintorokkal, sértésekkel. Azt mondtam, az egyik fülemen be, a másikon ki… Így is lehet élni. Aztán szerencsére rájöttem: lehet, de nem érdemes. És változtattam.

Most már tudom, senki nem érdemel ilyen keresztet, ilyen párkapcsolatot. S hogy milyen csodás a létezés, ha nem muszáj folyamatosan készenlétben állnom, hogy hárítsam vagy figyelmen kívül hagyjam a bántásokat. Az pedig szinte vicces, hogy a boldogság és szabadság érzése mennyire meghökkentő pillanatokban ér utol.

Mondjuk, amikor egy szürke, esős napon cipelem hazafelé a bevásárló szatyrot, s alapvetően inkább morognom kellene, amiért ázom és cipekedem. Ehelyett nevetés kap el, legszívesebben megölelném a járókelőket, és azt kiabálnám: „Látjátok? Egyedül vagyok, de már nem bánt senki! A nehézségek, a gyakorlati gondok, a kihívások mind-mind semmik ahhoz képest, hogy végre nyugalomban létezem!”

Kóstolgatom az új életem. A harmóniát, az egyensúlyt, a változás örömét. Közben pedig mindenkinek azt kívánom: vigyázzon nagyon, mihez szokik hozzá! Vigyázzon, miről győzi meg magát, hogy ez még belefér. Mert gyakran a rossz olyan észrevétlenül és alattomosan kúszik a bőrünk alá, hogy egy idő után már észre sem vesszük. De nem muszáj ott lennie – tudnunk és akarnunk kell nélküle élni.

Enikő gondolatait Greta May jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ha kilépsz egy bántalmazó kapcsolatból, visszakapod önmagad… appeared first on Igazinő.

Hiszen a legkisebb királyfi simán megölte a hétfejű sárkányt, a csúf béka pedig egyetlen csóktól herceggé vált. Aztán ahogy növünk, jönnek a regények és a hollywoodi filmek, amikben a szenvedély lángja átlobog távolságon, betegségen, csalódásokon – és könnyezhetünk a happy enden.

Társadalmunkban nagyra becsüljük a szerelem jelentőségét, és ez így is van jól. De azzal, hogy mindenhatónak tulajdonítjuk, már nem értek egyet. Hiszem, hogy a romantikus érzelmek szinte bármilyen külső zavaró tényezőn képesek felülkerekedni – egyvalamin viszont sosem lesznek úrrá.

A jellemen.

Ahogy elnézem a vakvágányra futott kapcsolatokat, sokaknál látszik, hogy a sors már a legelején is vadul kongatta a vészharangot. A jelek úgy üvöltöttek a reménnyel teli delikvens fülébe, hogy rajta kívül mindenki értette: a folytatás kétséges és kockázatos. Mégis, egy-egy riasztó tulajdonság, otthonról hozott viselkedésminta láttán hajlamosak vagyunk legyinteni, amikor Ámor nyila szíven talál. „Ó, igen, ebben ő valóban kicsit fura. Talán egy kicsit önző, talán eddig minden exét átverte. Talán szeret kioktatni és fölényeskedni velem. Talán birtokolni akar, talán picit elhanyagol. DE…”

Forrás: Unsplash

És következik az önáltatás, a másik mentegetése önmagunk előtt. Amikor elszántan próbáljuk megindokolni, miért nem lesz ebből baj, és miért fog működni köztünk a dolog a felismeréseink ellenére.  „…de engem nagyon szeret” – mondjuk álmodozva.  „…de nem tehet róla, mert vele is így viselkedtek a szülei.” „…de mellettem majd másmilyen lesz.” Azt hisszük, a szerelem hatalma mindent átformál a másikban. És lám, az érzelmek hatására kedvesünk talán valóban próbál változni.

Egy ideig. Aztán már nem.

Az évek telnek, a kapcsolat elején észlelt súlyos hibák pedig nemhogy enyhülnének, inkább még jobban előtörnek. Mert a valóságban a csúf békát nem herceggé varázsolja az idő, csak még varangyosabbá és még csúfabbá. Ráadásul ez a béka jól fel lesz háborodva, hogy miért akarsz te mást faragni belőle, mint ami. Miért bántod, miért szekálod, miért elégedetlenkedsz? És mindkettőtökben nő a megbántottság. Benned, amiért érted sem volt képes legyőzni a démonjait, benne pedig, mert nem fogadod el olyannak, amilyen. Aztán jön a szakítás.

Ha valamit mindenképpen meg kéne tanulnunk a szerelemmel kapcsolatban, az szerintem ez: mindenki úgy szeret, amilyen ő maga. A becsületes becsületesen. A hazug hazugan. A hűtlen hűtlenül, a szorongó szorongón, a mélyérzésű mélyen. A szemét görény „szemétgörényül”. Persze előfordul, hogy valaki megváltozik élete során, de nem valaki másért. Mert a tartós változásokat a saját felismeréseinkből adódó belső késztetések alapozzák meg, nem pedig a külső nyomás.

Ha tehát figyelmeztető jelek sikoltanak a füledben egy szerelem kezdetén, ülj le és gondolkodj! Erre az időre pedig, ha lehet, iktasd ki a szótáradból a „de” szócskát… Kell ő neked így, ahogy most van? Akkor is, ha 10 év múlva is ilyen? Ha gyerekeitek lesznek, és még akkor is ilyen? Ha betegség/munkanélküliség miatt kiszolgáltatottá válsz és akkor is ilyen? Megfelel neked a mostani jellemmel, hozzáállással, szeretni tudással? Ha nem, akkor szerintem menj tovább.

Nyitókép: Unsplash

The post Mindenki úgy szeret, amilyen ő maga: a becsületes becsületesen, a hazug hazugan. appeared first on Igazinő.

Én az ellenkezőjét érzem. Mintha az egész élet egyszerűbb lenne. Talán, mert a tapasztalatok gyarapodásával a megoldási technikáim is gyorsabbak és hatékonyabbak lettek. Annyi mindent láttam, jót és rosszat! Annyi mindent kellett megfejtenem, annyi mindenen keresztülmennem. Rájöttem, hogyan különböztessem meg a bosszúságokat a gondoktól, a gondokat a bajoktól, a bajokat a tragédiától. És olyan sokféle embertípus fordult már meg az életemben…

Huszonévesen még végigasszisztáltam és megszenvedtem számtalan játszmát – ma már döbbenetes gyorsasággal felismerem őket. Ilyenkor az elvárt reakciók, kiszámítható válaszok helyett egy apró mosollyal már megyek is tovább. Nem maradok, küzdök és magyarázok, ha valaki érzelmi zsarolással, manipulációval próbál nagyobb helyet kapni az életemben. Akkor sem, ha fontos volt. Akkor sem, ha szerettem. Mert nincs egymással dolgunk, ha nem egy szakaszában járunk a felismeréseknek.

Elfogyott az időm és energiám arra, hogy bárkit meg akarjak „gyógyítani”. Hogy hosszas, gyötrő monotonitással újrajátszott drámákban, haragszunk-kibékülünk játékokban vegyek részt. Hogy áltatással, bántással, szélsőséges érzelmi hullámvasúton való száguldással sokkoljuk egymást.

Értek és őszintén sajnálok mindenkit, aki nem azért gyötör, nem azért fáraszt, nem azért tipor másokat, mert gonosz, hanem mert a lelkében őrjöngő démonokkal küzd – de már nem hiszem, hogy dolgom van ezzel. Elég a saját küzdelmem. Van, ami csak a te feladatod, és más nem tud segíteni.

Forrás: Unsplash

Már nem félek attól, aki bármiben jobb nálam – inkább elismerem és tanulok tőle. Már nem érzek szívet tépő, fájdalmas csalódást vagy haragot, ha elhagy valaki, amiért nem játszottam végig az általa elvárt forgatókönyvet. Már nem érzem a másik birtoklási vágyát a szenvedély vagy barátság gyarló, ám kétségtelen bizonyítékának. A szeretet elszánt harcosa vagyok – de csak abban a formában, ahogyan én definiálom a szeretetet…

Bonyolult és homályos helyzetek, fejemre növő problémák helyett tiszta és kiszámítható, mi és ki fér bele az életembe. Megtanultam a megfelelő polcra pakolni mindent, ha nem is azonnal, de legalább idővel. Hogy néhány ránc volt az ára? Ki bánja? Megérte.

Nyitókép: Unsplash

The post 40 felett már gyötrődés nélkül elengedem, aki bánt… appeared first on Igazinő.

Törzsén egy többzsebes, elkoszolódott táskaszerűség, amelynek pántjai a hasa alatt kapcsolódtak össze. Nyakörvéhez rögzítve elsárgult boríték lógott, benne pénz és egy kockás papír a következő felirattal:

3 ZSEMLE, VAJ, TEJ, 20 DKG PARIZER.

Hát ez meg?! – rikkantotta Józsi, a boltos. A többiek nevettek, ámuldoztak és találgattak, míg ő bepakolta a kért árukat az állaton lévő táskába, majd némi gondolkodás után a borítékba rakta a csekély visszajárót. Aztán az épület elé gyűlve nézték, ahogy a jószág kényelmesen átkocog az úton, de előtte türelmesen megvárja, hogy Rózsi, a nyugdíjas tanítónő biciklijével elkerekezzen előtte.

Tréfálkozó kiáltások töltötték be a teret, s a felbolydulás csak még nagyobb lett, amikor a kutya szemük láttára betért a kocsmába. 1 ÜVEG KISÜSTI – betűzte tágra nyílt szemekkel a haspólós pultoslány a hátára hengeredett állat hasára rögzített borítékról az irományt, amelyet a táska pántjai tartottak eddig, és a boltban nem is vették észre.

Még visszajárót sem kellett adni, a titokzatos gazda úgy látszik, pontosan tisztában volt a kisüsti árával. A négylábú küldönc pedig barátságos farkcsóválással várta meg, hogy az üveg a táskába kerüljön. „Csudakutya ez!” – nevettek a falusiak jókedvűen.

Hamar kiderült, hogy a szakállas, féllábú öreghez tartozik az állat, aki a falu szélén álló romos házba költözött – jogosan vagy jogtalanul, senki nem tudta. Nem is firtatták, főként, hogy az illető ki sem dugta az orrát odújából. A kutya azonban minden reggel megjelent, ők meg agyonkényeztették, körbecsodálták.

Forrás: Unsplash

Nem csak a boltostól és a kocsmárostól kapott finomságokat. A kapuk előtt egymással beszélgető szomszédok is rákaptak, hogy csonttal, reggeliről megmaradt vajas kenyérrel kényeztessék. Johnny  – ahogy az öreg asztalos elnevezte – napi bevásárló körútjából igazi közösségi esemény, különleges látványosság vált.

„De miért csak egy részét habzsolja fel az ennivalónak?” – értetlenkedtek. Valóban, ha Józsi 6 kiszáradt pogácsát tett Johnny elé, az csak négyet evett meg. A maradék kettőhöz nem nyúlt, hanem okos, barna szemét az ajándékozóra szegezve megrázta magát, mintha táskáját mutogatná. „Te – kiáltotta egyik nap az elképedt boltos a feleségének. – Ez azt akarja, hogy a többi pogácsát bepakoljam!” Ekkortól nem veszett kárba egyetlen falat sem. Mindenki tudta, hogy a kutya csak kétharmadát fogyasztja el az elérakott elemózsiának, a többit a gazdához szállítja.

Ez még nagyobb szenzációnak bizonyult, Johnnyt még inkább szerették, kényeztették. A nyugdíjas tanítónő telekürtölte a falut, hogy a kutya tehetségesebb a százalékszámításban, mint számos egykori tanítványa… A közös örömbe csupán egyetlen üröm vegyült: az állat gondozatlansága. Az asszonyok közül hol az egyik, hol a másik fürdette meg, a bolhát is kiirtották loncsos bundájából – ám hamar rájöttek, hogy munkájuk felesleges. A négylábú újra és újra felszedi az élősködőket gazdája koszos viskójában.

Végül egy nagyhangú, 50 év körüli özvegy, Mária unta meg a parttalan küzdelmet.

– Lesikálom én azt a mocskos embert, meg a vackát is! – jelentette ki, és csak úgy lobogott tekintetében az elelszántság.

„Na, ez lesz még csuda!” – futott végig a faluban a hír. Elbír az özvegy azzal az undok, mogorva emberrel, aki az orrát se hajlandó közéjük dugni? Hiszen, ha véletlenül beköszönnek a nyitott ablakon a bűzös ház homályba burkolózó belsejébe, érthetetlen morgásnál többre senkit nem méltat…

De Mária elbírt. Többháznyi távolságra hallatszott ugyan a perpatvar, ám végül a szélescsípőjű, termetes asszony bizonyult erősebbnek. A romos házikó kitárt ablakából most már friss tisztítószer illata lengedezett. A szakállas féllábút ezután sem látták, de az asszony heti egyszer patyolatra varázsolta a szakadt viskót, s akkortól tiszta maradt a kutya is.

Egy nap aztán hihetetlen dolog történt. Szokás szerint Johnnyt várták a boltban, amikor a nyitott ajtóban Mária jelent meg. Mellette tisztán, fényesre borotvált képpel a féllábú férfi, vadonatúj mankójára támaszkodva. Az asszony arca kipirult, ám erős tekintettel viszonozta a csodálkozó pillantásokat, majd nyugodtan sorolta a bevásárló listát. Johnny is velük jött, de immár táska nélkül – s vásárlás után a romos viskó helyett mindhárman Mária kétemeletes házába mentek…

„No, eggyel több bolond pár a faluban!” – állapította meg kacsintva Józsi. De hangjában valahogy nem volt rosszindulat, s a jelenlévők arcán is különös mosoly futott át, mintha megmelegedett volna a szívük a távolodó, szokatlan hármast látva. Az égen pedig, hosszú hetek óta először, felvillantak a Nap őszi sugarai, és tündöklőn rákacagtak az emberek világára – ahol úgy látszik, akad még néha egy kis boldogság.

Nyitókép: Unsplash

The post Egy bolhás kutya vezette el a szerelemhez… appeared first on Igazinő.

A kín már korán reggel bekúszott a tudatukba. Elhomályosította a látásukat, keserűvé tette a kávét, ízetlenné az ételt – és főként, utálatossá az emberi arcokat, amint kivergődtek a viszonylag biztonságosnak érzett lakásból.

L. Mária többgyermekes anya indulás előtt megreggeliztette a csemetéket, szokásos gunyoros megjegyzéseivel aznap is földbe döngölte közömbösnek látszó férjét, s egy óra múlva már a hivatalban ült. Szürke ruhája szorította, lába viszketett a harisnyától, az ügyfelek látványától émelygés fogta el, a kolléganők nyüzsgése idegesítette. Arcára mégis gépies mosolyt varázsolt, a magában mormolt szitokszavakat ajka kényszeredett udvarias gesztusokká írta át – elvégre társadalomban élünk.

Meg kell felelni.

K. Lóránt elvált férfiként egyedül indította a napot. Reggeli helyett komoran szívta cigarettáját, a füstkarikákkal gyűlöletet köpött exneje Instagram-fotóira a telefon képernyőjén. Futó üzenetet írt férjezett szeretőjének, akit hónapok óta elkeserítően unt – majd bepattant szürke, kopott Opeljába, és a forgalmat szidva munkahelyére autózott.

Ma sem érték meglepetések. A gyakornok még mindig hülye, a főnök még mindig felfuvalkodott – mormolta görcsbe ránduló gyomorral, és emésztési fájdalmaira a gyógyszeripar egy újabb csodáját vette be. Jó képet vágott egy visszadobott tervezethez, ordítozás helyett visszafogottan tolta le a hibázó titkárnőt, undorodva fogyasztotta el az éttermi menüt. Hazafelé menet befizette a számlákat, s egész nap szinte beleremegett a vágyba, hogy – valami megmagyarázhatatlan indulattól hajtva – pokolba küldjön mindenkit. De nem lehetett.

Elvégre társadalomban élünk.

L. Mária hivatalsegéd és K. Lóránt mérnök nem ismerték egymást. Több száz kilométernyi távolságra éltek, más volt a foglalkozásuk, a családi hátterük, az iskolázottságuk. Ám esténként mégis szinte ugyanabban az órában jött el az idejük, amikor szerepjátszástól fáradt aggyal, a bensőjüket tépő nihil szorításában gép elé ültek. Akkor aztán övék volt a világ, s beleokádták indulataikat az internet arctalanságába. Billentyűn kopogó ujjaik nyomán fröcskölt, pusztított, tarolt a gyűlölet.

Forrás: Unsplash

Idegeneknek címzett gúnyos szavak, kárörvendő, megalázó, alpári kommentek próbálták levezetni L. Mária társasmagányból adódó feszültségét. K. Lóránt feladott álmai, tönkrement házassága, unott munkája mind egy-egy másoknak címzett brutális sértést értek. A máz immár lemállott. Nem kellett szembenézni az áldozattal, nem kellett viselkedni.

Következmények nélkül adhattak ki magukból mindent.

L. Mária hivatalsegéd és K. Lóránt mérnök szokásos esti ámokfutásukat követően a kielégülés homályos illúziójával tértek nyugovóra. Csak álmukban szűkölt segítségért a bennük tomboló magány. Csak álmukban sejlett fel egy hozzájuk hasonló alak, aki derűsen és elégedetten él, mert megoldotta saját problémáit, s nem a világot hibáztatta értük. Esténként – ezer és ezer sorstársukhoz hasonlóan – azóta is enyhet remélő pótcselekvésükbe menekülnek. Mert nem tudják, hogy a boldogsághoz nem másokat kell földbe döngölni, hanem magunkat kiásni a gödörből.

Nyitókép: Unsplash

The post Szidod a világot, de a torkodban ott szűköl a magány… appeared first on Igazinő.

Már az egész baráti kör búcsúztatta a kapcsolatukat, ám legnagyobb meglepetésünkre kivergődtek a gödörből. Attila elismerte, ő is hibás azért, hogy Judit elhidegült és másnál kereste a törődést. A barátnőnk pedig belátta, hogy a problémákra otthon kellett volna megoldást keresnie ahelyett, hogy egy szerető karjába rohan. Számtalan vita és veszekedés után végül kibogozták a miérteket, feldolgozták a múltat és továbbléptek. Mi pedig örültünk, mert mindkettőjüket szeretjük.

A jelenleg beálló mélypont azonban sokkal komolyabb, mint az előző. Ráadásul ismét Attila érzi úgy, hogy megsértették, megalázták. Egy olyan helyzetben vár támogatást a feleségétől, amelyet fontosnak érez: ott szeretné hagyni az állását egy önmegvalósításnak is teret adó hivatás kedvéért.

Csakhogy, mint minden változás, ez is áldozattal jár.

Egy időre meg kellene húzni a családi költségvetést, amíg beindul az üzlet. Nem az éhezésig, de azért muszáj lenne lejjebb adni az igényekből. Judit teljes erejével tiltakozik, szerinte nem sérülhet a család kényelme. Fecó sebzett és sértett – azt mondja, most ő várna megértést, amit a múltban ő már egyszer tanúsított…

Bár kompromisszum is szóba jöhetne, mégis hamarosan válnak, és egy baráti borozgatás alkalmával a férj egyértelműen kifejtette, miért. „Akit szeretsz, összetörheti a szívedet. Egyszer. Akkor még megbocsátasz. Ám ha többször kapsz érzéketlenséget és bántást attól az embertől, akivel az életed összekötötted, és akitől épp ezért örök szövetséget várnál, az megöl valamit a lelkedben. Velem is ez történt. Judit második húzásánál valahogy kihalt belőlem az iránta érzett szeretet. Azt érzem, valójában nem vagyok fontos neki.”

Forrás: Unsplash

Én pedig azon tűnődtem, jól teszi-e, hogy kilép. Vajon igaza van, hogy nem akarja folytatni, annak ellenére, hogy ettől a nézeteltéréstől eltekintve az utóbbi években jól éltek egymással? Vagy párkapcsolati dolgokban nincs is olyan, hogy „igazság” – egyszerűen csak a felülírhatatlan érzelmek dominálnak?

Attila úgy érzi, eggyel többször bántották meg túl mélyen ahhoz, hogy továbbra is fenn tudja tartani a szövetségüket. Ez ellen pedig hiába küzdene bárki is logikus érvekkel. A megbántottságnak van egy szintje, ami a legszenvedélyesebb szerelmet is képes elpusztítani – de hogy kinél hol ez a határ, az viszont elég különböző.

Talán életünk egyik legnehezebb kérdése, hányszor érdemes megbocsátani annak, akit szeretünk.  Hányszor mondhatjuk azt a másiknak: „Ember vagy, ezért te is hibázhatsz, beszéljük meg és hozzuk rendbe!”, és mikor van az a pont, amikor már nem érdemes küzdeni tovább.

Azt hiszem, a legtöbben épp az arany középutat nem találják.

Vagy az első komolyabb problémánál elmenekülnek a kapcsolatból, vagy az ellenkező végletbe esnek: újra és újra tiszta lapot nyitnak sokasodó sérüléseik ellenére is. Egyszer aztán, a százegyedik szívmegszakadásnál beletelik a pohár és rávágják a másikra az ajtót. A korábbi szerelem pedig – a sok bántás hatására – gyűlöletbe csap át…

Attiláék példáját nézve azt hiszem, egyértelmű, hogy a legfontosabb a megbocsátások terén is a kölcsönösség lenne. A szeretetteli adok-kapok érzése. Egyszer én engedek és értelek meg, egyszer én hozok érted áldozatot, máskor pedig te értem – talán ez a legfőbb szabálya a szeretet bonyolult tudományának. Aki szerencsés, azt már gyermekkorában megtanítják erre a szülei, más viszont csak sok fájdalmas szakítás árán jön rá. Vagy soha…

Nyitókép: Unsplash

The post Érdemes többször megbocsátani egy kapcsolatban? appeared first on Igazinő.

Közeleg a nyomasztó elváráscunami, amely idővel kicsit és nagyot maga alá gyűr. A gyerekek tanévkezdésével számtalan elkerülhetetlen kötelezettség válik újra mindennapossá. Jól árulkodnak erről a szülői csoportokban felbukkanó, viccesen panaszos mémek. Azt mondják, minden viccnek van valami alapja, s ez így igaz.

A hétköznap reggelek és délutánok hangulatát idővel egyre inkább az idegesség, szorongás és kapkodás határozza meg. Az idő kevés, a feladat sok, folytonos kérdések, utasítások és kérések röpködnek a családtagok között. Megcsináltad a házit? Készültél a különórára? Drágám, holnap te vidd el Petikét karatéra, nekem a kicsivel logopédushoz kell mennem!

Hogyhogy nem érted a matekot, nem figyeltél órán? Na jó, majd én elmagyarázom, mutasd! „Egy faluban a számítógép-tulajdonosok 30%-a az AlfaNet, egynegyed része a BétaNet, a számítógép-tulajdonosok 20%-ánál 1600-zal kevesebben a GammaNet szolgáltatótól rendeltek internet előfizetést. 3800 számítógép tulajdonosnak még nincs előfizetése.

Ha a Gammanetesek egyharmada átáll a Bétanetesekhez, az Alfanetesek 10 %-a lemondja, akkor hány…? Ööö, izé, várj egy kicsit, megkérdem apádat. A fenébe, mindenkinél más az eredmény, hogy az összes rohadt szolgáltató menne a búsba! Géza, hívjuk fel a nagynénédet! Igaz, hogy már tíz éve nem beszéltetek, de ő nem matektanár?!”

FORRÁS: UNSPLASH

Bár a hányattatásokat részletező poénos sztorikon mindannyian mosolygunk, a hasonló posztok népszerűsége nem hiába óriási. A valóságban ugyanis sok szülő tényleg traumaként éli meg a rászakadó elvárások tömegét. Mindez idővel rányomja bélyegét a gyerek(ek) idegállapotára, aztán döbbenten tűnődünk, vajon miért szorong…

Azt hiszem, most, az első napokban kellene fékezni, amikor még nem rántott teljesen magával a kezdődő őrület. Úgyhogy tedd fel magadnak a kérdést: tényleg annyira fontos minden, amin év közben álmatlanságig görcsölsz? Mert a gyerek annyira lesz nyugodt, amennyi te. Annyira vágyik akár a szorongásig megfelelni, amennyire tőled látja ugyanezt.

A világ számtalan kihívást támaszt, amelyek elkerülhetetlenek, és élhetetlenség lenne figyelmen hagyni őket. De gyakran olyan kihívásokat is elengedhetetlennek kiáltunk ki, amelyeket valójában csak a hiúság vagy a környezet nyomása táplál. Tényleg muszáj megvarrnod az összes lány farsangi ruháját, miközben 8 órát dolgozol, ellátod a kistesót és a családot – csak mert így tart a többi szülő tökéletes anyának?

Tényleg fontos a huszadik különórára is beíratnod a gyereket? Akarja egyáltalán? Tényleg kötelező minden áldott este friss főtt étellel előállni a 8-10 órás meló, a srácok ide-oda fuvarozása és a házi feladatok ellenőrzése után? Biztosan összeomlik a gyerek gondosan megtervezett jövője néhány négyestől? Mielőtt még belekezdenél a parttalan ámokfutásba, ülj le, és gondold végig: hányszor lát a gyereked örülni a mindennapokban?

Mennyire adod át azt az egészséges hozzáállást, hogy bár a kötelességeket el kell végezni a tőlünk telhető legnagyobb tudással, az élet azért sokkal szebb és sokkal több ennél? A feladatok sosem nőhetnek annyira a fejünkre, hogy elfelejtsük a lényeget: egymásért vagyunk itt, és azért, hogy ezt az együttlétet élvezzük. Ha rám hallgatsz, úgy kezded a szeptembert, hogy nem feleded teljesen a nyár könnyed hangulatát.

Hogy időnként eszedbe idézed a mosoly és az egymásra szánt idő jelentőségét.

Hogy a kevésbé fontos dolgokat egy vállvonással feláldozod a pihenés, a közös élmények, az együtt örülés oltárán. És akkor talán szebb, jobb – sőt, talán eredményesebb is lesz az iskolaév…

Nyitókép: Unsplash

The post Szülőként sem szabadna belerokkannod az iskolakezdésbe! appeared first on Igazinő.

Hogy aztán hol gyönyörrel kényeztesse testünket és lelkünket, hol a kiábrándulás szögekkel teli fakírágyára szegezzen. Szeretet adni és kapni – a történelem legnagyobb művészei és gondolkodói sem mentesültek a kívánságtól, hogy megéljék mindezt. Volt, aki egyetlen örök szövetségesért epedt, mások időről időre új kiszemelttel kívánták megélni a szenvedélyt.

Egy viszont biztos: mindannyian imádtak, csalódtak, szenvedtek, megvigasztalódtak, majd újra kezdték. Akárcsak mi, hétköznapi emberek. Egy-egy magányos pillanatban érdemes hát elmélyülni és meglesni, nagyjaink valamelyike miként élte meg az emberi lélek sebezhetőségét. És milyen jótanácsokkal látott el minket a jövőre nézve…

„Úgy döntöttem, hogy boldog leszek, mert az nagyon egészséges” – szögezte le Voltaire, máris hatékony megküzdési taktikát kínálva azon időszakra, amikor már túlestünk a gyász és a csalódás egészséges mértékű megélésén. Amikor már végiggondoltuk a múltat, felismertük az esetleges tanulságokat, és most tiszta lappal, élményekre és örömökre nyitottan igyekszünk továbblépni. Ami persze komoly kihívás, főleg, ha nem történt minden ínyünk szerint…

De hát most őszintén: ki ígérte, hogy könnyű lesz? „A világ olyan, mint egy öreg, kacér nő, aki leplezi a korát.” – Kacsint ránk hamiskásan Voltaire. Szóval tagadhatatlan, hogy találhatunk néhány fortélyt és ravasz csínyt a hívogató látszat mögött, ám ha kellő humorral és rugalmassággal szemléljük a valóságot, bizony, éltető és elbűvölő lehet az „öreglány” ölelése… Persze, előfordul, hogy kihoznak a sodrunkból, és a fájdalom már-már legyűr.

De az már a saját döntésünk, mennyire és meddig fuldoklunk az önsajnálat hullámaiban. „Most ide figyelj! Ne izgasd magad! Légy egyszerű! Vétkezik valaki? Maga ellen vétkezik! Történt veled valami? Nem baj! Minden, ami ér, a mindenség törvénye szerint kezdettől fogva elvégeztetett, elhatároztatott számodra! Minek a sok szó? Rövid az élet. Használd ki a jelent okosan, igazsággal” – hallhatjuk a filozófus császár, Marcus Aurelius dörgedelmét majdnem kétezer év távlatából.

Márpedig, ha utánaolvasunk az életének, el kell ismerni, hogy valamit igencsak jól csinált.  Szóval én megfogadom a szavait.  Egyébként is: „Közel az idő, mikor mindent elfeledsz; közel az idő, mikor téged minden elfeled” – mondja. Úgyhogy miért bánkódnál sokáig? Persze, amíg itt vagyunk, a játék folytatódik.

„A szerelem olyan, mint a mámor. Aki egyszer ivott, az inni fog, aki szeretett már, mindig fog szeretni” – olvashatjuk Maupassant-tól, és valljuk be, igaza van. Hiába fogadkozunk, esküdözünk, hogy ez volt az utolsó, Ámor hagy egy kis időt, míg magunkhoz térünk, aztán újra lő. A nagyobb csalódások után viszont talán alaposabb körültekintés javasolt.

FORRÁS: UNSPLASH

„Kétféle szerelmes férfi van a világon: az egyik úgy kívánja szerelmét, mint az őrült, de diadala másnapján alábbhagy a lobogása, a másikat béklyóba veri és rabul ejti a birtoklás: a testi szerelem, összevegyülve azzal az anyagtalan és szóval nem mondható vágyakozással, amit a férfiszív sugároz olykor egy nő felé, az igazi és emésztő szerelem szolgaságába taszítja.” (Maupassant) Talán nem árt arra törekednünk, hogy a két férfi közötti különbséget felismerjük…

Persze, bármily’ körültekintéssel válogatunk, a tévedések esélye kiküszöbölhetetlen. „Az ember sem tanul semmit tévedés nélkül. Életem során sohasem féltem attól, hogy tévedek” – vonta le a következtetést Romain Rolland, aki egyébként Elvarázsolt lélek című könyvében tökéletesen szemlélteti számunkra, milyen is a birtoklás nélküli szerelem… (Keressetek rá, nyári olvasmánynak kiváló!)

 Persze, nem meglepő, hogy időnként tévedünk, hiszen messze állunk a tökéletestől.

Sőt, gyarlók vagyunk. Néha önzőn, birtokolva, bántva szeretünk, vagy épp így szeretnek minket. Aztán tanulunk belőle – vagy nem. De feladni?! Nem szabad. Hogy miért, arra még mindig Rolland adja meg a választ: „Csak egy hősiesség van a világon: ha olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük.”

Nyitókép: Unsplash

The post Idézetek, ha vigaszt keresel a szerelmi bánatra… appeared first on Igazinő.

Persze az életemben első helyen a férjem és a gyerekek voltak, de szerettem a munkámban és a hobbimban is kiteljesedni. Azt gondoltam, hasonló férfit sikerült választanom, mint én. Nagy szerelem volt, ráadásul a közös érdeklődési kör is összekötött minket. 20 évesen költöztünk össze. Már akkori eszemmel is láttam, mennyire más „csomagot” hoztunk otthonról, de félig gyerekként még nem hittem ennek a túlzott jelentőségében.

Azt gondoltam, a beszélgetések, a kommunikáció mindent megold. Voltak szép éveink, és voltak borzalmasak, én pedig egyre jobban szembesültem vele, hogy a hajót én irányítom. Annak ellenére, hogy szinte mindenben én engedek… Hittem a női lágyság jelentőségében, így valamennyi gyakorlati dologban visszavonultam.

Határozott személyisége miatt teret adtam a férjemnek, hogy megélhesse a férfiasságát, így ő kezelte a közös pénzt, ő hozta a döntéseket. Egyvalamiben viszont teljesen passzív volt: a problémakezelésben. Ha gond adódott a kapcsolatunkban, én vettem elő a higgadtságom és a „jobbik eszem”. Ilyenkor kértem: üljünk le, beszéljük meg.

Idővel mégis szembesültem azzal, mennyire mást jelent kettőnk számára a szeretet. Ő napi ötször elmondta, hogy imád, ölelt és csókolt – de nem tanították meg neki, hogy a szeretteinkért időnként áldozatot hozunk. Hogy néha átmenetileg háttérbe helyezzük magunkat a másikért, hogy egy következő helyzetben a párunk tegye meg értünk ugyanezt.

FORRÁS: UNSPLASH

Hogy a mérlegnek nagyjából egyenlően kell állnia, vagy felváltva a két oldalra billennie… Észre sem vettem, milyen természetessé vált, hogy mindig a háttérben vagyok. A vágyaim, a kéréseim legtöbbször ígéretekkel lettek elintézve, amelyek sosem teljesültek. Az életünk az ő tervei köré épült. Gyerekként folyton a szüleim veszekedését hallgattam, ezért irtóztam minden jelenettől, követelőzéstől.

Még mindig a szeretet és a beszélgetés erejében bíztam, ami néha úgy tűnt, eredményt hoz. De csak átmenetileg. Miért folytattam? Sokszor eszembe jutottak egy régi tanárnőm szavai: egy kapcsolatban a nő a kapcsolatfelelős. A feleség dolga megérteni és jobb irányba hajlítani a férfit… Na, és nem utolsósorban, szerettem a férjem. Őszintén. Vele akartam leélni az életem, közösen felnevelni a gyerekeket.

Elszántan bizakodtam, hogy valahogy majd mindent megoldok. Ám az életünk egyre rosszabb lett. Azt hiszem, megszokta, hogy a szeretetem és megértésem olyan biztos és magától értetődő, mint a levegőben az oxigén. Megszokta, hogy bármit megtehet, ígérhet, elhalaszthat, elhanyagolhat – még a saját testét is! -, semminek nincs következménye, csak kérő szavak.

Ma már tudom, az utolsó években már csak valami elkeseredett kötelességtudatból küzdöttem. Mert a család fontos, mert a szerelmet meg kell őrizni… Aztán egy nap rádöbbentem: egyedül nem menthetem meg a süllyedő hajót. Az összes energiám odalett, és vele együtt elpárolgott a szerelem. Akkor és ott elengedtem a „megtisztelő” kapcsolatfelelősi címet.

Már nem mondtam a konfliktusok után, hogy „Kérlek, figyelj rám, én ezt és ezt érzem, te mit érzel?” Ekkortól végképp száguldani kezdtünk a lejtőn. Szembesültem vele, hogy ha én nem teszek semmit, ő aztán végképp nem veszi a fáradságot a történtek és egymás megértésére… Sokként érte a hír, hogy válni akarok.

Megborult, elkeseredett, látványosan szenvedett – de még akkor sem jutott eszébe megkérdezni, mi volt a gond. Elváltunk. Már nem szeretem, de a mai napig fáj, hogy így alakult, mert a szerelmem nem múlt volna el, ha ő nem csak szavakkal szeret. Ha a munka, hobbi, barátok, ismerősök, család listán nem mi vagyunk folyton az utolsók. Ha nemcsak én próbálok az ő fejével gondolkodni, hanem ő is megpróbál néha az enyémmel.

Miért fontos, hogy a gyerekeinket jól tanítsuk meg szeretni? – Mosolyodik el Réka rezignáltan.

– Mert ha nem tesszük, felnőttkorában talán épp élete szerelmét veszti el miatta. Nem gondolom, hogy én nem vagyok hibás, hogy így alakult. De a történetünk rengeteg ponton visszafordítható lett volna, ha nem egyedül küzdök a harmóniáért. Csakhogy neki fogalma sem volt, hogy kell ezt csinálni, én pedig kevés voltam hozzá, hogy felnőttként megtanítsam rá.”

Nyitókép: Unsplash

The post Egyedül küzdöttem a házasságunkért, de elfogyott az erőm… appeared first on Igazinő.